28.fejezet

Görcsbe rándult gyomorral ülök a kád szélén, és a fülemhez szorítom a telefonomat. Annyira lesokkolt Chris mondanivalója, hogy nemhogy dühös, de közömbös sem tudok lenni vele!

   - Chris... te megőrültél? - szólalok meg nagy nehezen rekedtes hangon.

   - Igen! - felel volt barátom - megőrültem, hogy nem vagy mellettem! Sophie, te voltál az egyik legjobb dolog az életemben, csak túl későn vettem észre! És tegnap, amikor megláttalak a fotózáson... ahogy beléptél a stúdióba... amilyen természetességgel kezeltél mindent és mindenkit magad körül... amikor elájultál, azt hittem, ott nyírom ki én is magamat! Alig bírtam türtőztetni magam, amikor olyan közel kerültél hozzám a fotózások alatt. És amikor elájultál, és nem léphettem melléd, hogy segítsek, azt hittem, beledöglök, hogy helyettem az a göndör gyerek... - nem fejezi be mondatot, csak sóhajt egyet - nem akarlak elveszíteni. Kérlek, adj még egy esélyt! - basszus, most mit csináljak? Már csak attól bűntudatom támad, ha magyarázat nélkül küldöm el a francba... de Harry-ről nem tálalhatok ki! - Sophie, válaszolj, kérlek!

   - É-én... nekem idő kell! - nyögöm ki végül, ami legelőször az eszembe jut - nézd. Végre sikerült továbblépnem, és magamhoz térni, miután a lehető legundorítóbb módon összetörted a szívem.

   - De...

   - Chris, megcsaltál! - jelentem ki hisztérikusan - mégis, mit vársz tőlem? Hogy tárt karokkal várok rád? Igazából, csodálom is, hogy egyáltalán beszélek veled most.

   - Én várok rád. Csak, kérlek, beszéljünk még erről.

   - Rendben. Majd hívlak - és kinyomom. A farzsebembe rejtem a telómat, és magam mellett megtámaszkodva a kád szélén, sóhajtok egy nagyot. Egy kis ideig még ott ücsörgök, aztán visszamegyek Virághoz.

   - Juuuuj, Sophie, pont most jött meg Zayn iiiis! - mosolyog boldogan unokatesóm, de aztán meglátja gondterhelt arcomat - minden oké? Ki hívott?

   - Beszélnünk kell - lépek az ágyam mellé - négyszemközt - Virág a képernyőre mered, ahol már Zaynnel kiegészülve, hárman ülnek a kamera előtt. Visszaülök a gép elé - sajnálom, srácok. Majd még beszélünk, okés?

   - Persze, de minden rendben? - kérdezi Danielle fürkésző tekintettel. Bólintok.

   - Persze, semmi gond, nyugi - legyintek - csak... beszélnünk kell - barátaim megértően bólogatnak, majd megszakad a Skype-beszélgetés. Virág lecsukja a laptop tetejét, és beljebb húzódik az ágyon, így én is le tudok ülni.

   - Na. Mesélj - húzza a térdeit a mellkasához, és átkulcsolja a kezével. Feltelepszek az ágyamra, és törökülésben előre dőlök picit, az ölembe ejtve a kezemet. Elmondom az előző másfél órát, mire Virág magyarul nyom le egy elég cifra - és változatos - káromkodást - komolyan, normális ez??? Jééézusom, és mit mondtál?

   - Hogy gondolkodom - felelek.

   - Helyes! Őrlődjön csak a visszautasításodra várva! Mi a jó büdös francot képzel ez magáról, már bocsánat? Eskü, mindjárt megkeresem és behúzok neki egyet... pedig annyira... argh! Totál ki voltál miatta!

   - Tudom - vonom meg a vállam.

   - Harry-nek elmondod? - kérdezi kicsit... hát, nyugodtabban.

   - Nem - rázom meg a fejem - tuti kinyírná.

   - Hát, meg is érdemelné... de nem értem a gyereket, mire fel, hogy most hirtelen ennyire hajt utánad - értetlen arccal felvonom a fél szemöldökömet.

   - Én sem. Csak ajj... most nagyon bekavart...

Chris-szel azóta nem beszéltem, a hasam tegnap annyira fájt, hogy azt hittem, beleőrülök, és ma elérkezett az interjú napja. Harry fél tizenegykor felvesz, és visszamegyünk a Vogue székházához. Az idő ma reggelre tökre borús volt, bármikor rákezdhet az eső. Tök szép... legalább is, én szeretem az esőt. Különben megszívtam volna Londonnal.

   - Menj be, én elviszem a cuccod hozzám, oké? És aztán visszajövök, megvárlak itt, az előtérben - áll meg a bejárat előtt. Bólintok.

   - Oksi - mosolyodom el, és megszorítom a kezét - szia - nyitom ki az ajtót.

   - Hello - int mosolyogva a kocsiból, és becsukom az ajtót. Elhajt, én meg bemegyek az épületbe, ahol rögtön Miss Scott fogad.

   - Sophie, szervusz! - ad három puszit az arcomra - gyere, az irodámban fog zajlani az interjú. Egyedül jöttél? - kérdezi, amíg elindulunk az iroda felé. Belépünk, és már ott van a riporternő, akit alkalmam volt látni a fotózáson is.

   - Nem, elhoztak kocsival - legyintek - és majd jönnek is értem.

   - Kérsz valamit inni? - kérdezget tovább Miss Scott.

   - Talán egy pohár víz jól jönne, biztos, ami biztos - nevetek zavaromban. A főszerkesztő-helyettes elmosolyodik, és odaadja az italt, amíg leülök a szürke, alacsony kanapéra - köszönöm.

   - Figyelj, nekem van egy kis dolgom még, de majd néha benézek, rendben? Kezdjétek el nyugodtan - indul el az ajtó felé. Bólintok, és a riporternő leül mellém a kanapéra, egy diktafonnal a kezében.

   - Szervusz, Judith Steven vagyok - mutatkozik be - kezdhetjük? - mosolyog rám kedvesen.

   - Persze! - válaszolok mosolyogva, mire leteszi a diktafont, és bekapcsolja.

   - Szóval. Itt vagyunk, interjú, Miss England 2012 lettél júniusban, és alig vagy tizenhét. Mit szólsz ehhez?

   - Őszintén? - nézek Miss Steven-re - nem tudom. Nem szálltam el, mint ahogy arra mindenki számított. Osztálytársaim beszavaztattak, a zsűritagoknak meg szemtengely-ferdülésük volt. Lépkedtem felfele, egyik lépcsőfokról a másikra, és egyre jobban úgy álltam a dologhoz, hogy nem érdekel, mert számomra az is hatalmas dolog volt, hogy egyáltalán továbbjutottam.

   - És mennyiben változott meg az életed, a Szépségverseny után?

   - Hát, amikor megnyertem, el sem akartam hinni - vonom meg a vállam - igazából, az emberek felismernek az utcán, van nevem a pletykacikkeknél, ha szóba hoznak Harry-vel, és a Twitter-követőim száma is hirtelen megugrott. De mondom, nem érzem magam más embernek, ugyanúgy csinálom a dolgaimat, mint eddig. És az életemet sem erre alapozom, szóval nem állok modellnek meg ilyesmi.

   - Szóval, nem ez volt életed álma - foglalja össze Miss Steven, én pedig megrázom a fejem - viszont egy csomó másik lánynak igen, akiket legyőztél, és mostanában elterjedt az a pletyka is, hogy csak Harry Styles, a One Direction énekese miatt. Mi a véleményed erről?

   - Hogy emelem kalapom azelőtt, akinek ilyen nagy fantáziája van. Mert ez nem igaz, akkor Harry-vel még nem is ismertük egymást, utána vettük fel egymással a kapcsolatot. Arról nem is beszélve, hogy akkor volt barátom.

   - Most már nincs?

   - Nincs, pár héttel a Szépségverseny után szakítottunk - csóválom a fejem, és belekortyolok a vizembe, hátha picit javul a hasam helyzete. Hát nem.

   - Abban a pár hétben volt egy Alan Carr-show, ahol te voltál a meglepetésvendég, és a One Direction tánccsatája után Harry megcsókolt ott, mindenki előtt. Köze van annak a szakításhoz?

   - Nincs, a show utáni napokban megbeszéltük a dolgot, úgyhogy nem volt gáz. Sőt, a következő napot együtt is töltöttük.

   - És ha már Harry Styles; rengeteg pletyka kering kettőtökről... hogy álltok hozzá?

   - Hogy erre számítani lehetett. Mindenki tudja, hogy a srácok nagyon sokat tettek le az asztalra az X-Faktor óta, így érthető, hogy minden második percben hallani lehet róluk valami újat, aminek a legnagyobb része rendszerint nem is igaz. Nagyon közel kerültünk egymáshoz, és igen, rengeteg időt töltünk egymással. De, könyörgöm, ha átlagemberek lennénk, akkor is annyira fura lenne, ha sok időt töltünk egymással? Kétlem. Nem kell mindig azzal foglalkozni, hogy most éppen ki kivel kavar/hajt rá/jött össze/szakított. A szerelmi kapcsolatok a magánélethez tartoznak, a bulvárnak ehhez szerintem semmi köze. Meg azon a két emberen kívül, akik között kialakul egy viszony, senki másra sem.

   - Azért az MTV elég rendesen kivesézett benneteket a minap. És rengeteg gyűlölködőlevelet kaptak, nagy részben a Directionerektől.

   - Tudtam, hogy számíthatok a családomra! - mosolyodom el meghatottan - és elárulom nektek; akik tudják a valódi igazságot a One Direction-ről, azok a Directionerek. A többi sztori, amit a tévében, újságban, rádióban elhangzik, ha nem támasztja alá a fandomjuk, kilencvenkilenc és fél százalék az esély, hogy nem igaz.

   - Hogyhogy nem száz? - vigyorodik el Miss Steven.

   - Azért mi is emberek vagyunk... tévedünk néha - nevetek halkan.

   - Ez édes - nevet fel a riporter is - igazából, az összes kérdésemet feltettem - nyomja ki a diktafont - köszönöm, hogy eljöttél - állunk fel a kanpéról.

   - Ó, én köszönöm, hogy részt vehettem egy ilyenen - rázom meg a kezem - és az ájulásos produkcióm után száz százalék, hogy nem leszek modell. Túl rossz az első alkalom - mosolygok - de, ugye, az nem kerül bele a cikkbe? - kérdezem halkabban, bár rajtunk kívül egy lélek sincs a szobában. Miss Steven megrázza a fejét.

   - Nem, nem lesz benne - legyint. Hálásan elmosolyodom, majd elköszönünk. Kilépek az irodából, és Harry rögtön feláll az előtérben lévő fotelból.

   - Mehetünk? - kérdezi. Bólintok, ő pedig kinyitja előttem az ajtót. Kocsiba ülünk, és már el is húzunk Harry-hez - amúgy, felhívtam Dr Bescher-t, vasárnap megyünk hozzá... valószínűleg, anyuddal - említi meg, miközben beáll a garázsba.

   - Értem - sóhajtok, és kiszállunk a kocsiból. Harry körbeszalad az autó előtt, és becsukja helyettem az ajtót, majd nyom egy puszit a számra. Végigsimít a derekamon, és erősen megölel - nem lesz semmi baj - mormolja a hajamba.

   - Hogy érzed meg, ilyen pontosan, hogy mikor van egy ilyenre szükségem? - fúrom a fejem a vállgödrébe.

Felmegyünk a szobájába, és letelepedünk az ágyára. Kinézek egy pillanatra az ablakán; eleredt az eső. Végignyúlok a takarón, Harry pedig hasra fekszik; feje a hasam mellett, a lába lelóg az ágyról. Felhajtja a pólómat.

   - Hogy vagy? - simít végig a hasamon.

   - Fáj - grimaszolok, mire kapok egy puszit a köldököm felé. Elnevetem magam. Harry felemeli a fejét, majd felkúszik hozzám, bal kezével megtámaszkodik a fejem mellet, jobbal pedig a fülem mögé tűr egy kósza tincset, és finoman megcsókol.

   - Kisbabánk lesz - mosolyodik el, és megjelennek a gödröcskék az arcán. Ahogy újra lejátszom a fejemben a mondatát, nekem is mosolyra húzódik a szám - pár hónap, és már beszélhetek hozzá - mászik vissza a hasamhoz - sziaaaa - kezd el beszélni, miközben kicsi köröket ír le a köldököm körül. Én elkezdek röhögni - tudod, ha szerencséd van, olyan szép leszel, mint az anyád, vagy olyan jó hangod lesz, mint nekem - folytatja a hülyeségét - ja, amúgy az apád vagyok - teszi hozzá - és ne ijedj meg, még csak harminc évesek leszünk, amikor elballagsz az általánosból. De neked lesz a legdögösebb mamid - vigyorog rám. Már fuldoklok a röhögéstől, és a kezemmel eltakarva a számat próbálom csökkenteni a hangerőmet. Folynak a könnyeim... nevetéstől és sírástól egyszerre. Hogy lehetek ennyire szerencsés? Törökülésbe húzom magam az ágyon, és Harry is közelebb mászik hozzám. Lehúzom a hasamra a pólómat, barátom pedig négykézláb az arcomhoz mászik, és megtámasztja a fejét a homlokomnál.

   - Nagyon szeretlek - mosolygok, még mindig potyogó könnyekkel.

   - Én is szeretlek - csókol meg, én pedig végigszántok az ujjaimmal göndör haján, majd kezem megállapodik a tarkójánál. Harry egy egyszerű mozdulattal átfordul, így felé kerülök. Amikor elválunk egymástól, a mellkasára hajtom a fejem, ő pedig belepuszil a hajamba. Átkarolom a derekánál, a lábaink egymásba gabalyodnak. Harry bekapcsolja a rádiót, és pont a He Is We-től ment az All about us.

   - Jaj, ez olyan szép - mosolyodom el, barátom meg végigsimít a hátamon - még Virág mutatta nekem valamikor - gördül le egy könnycsepp az arcomon.

   - Nagyon szereted? - kérdezi Harry. Lehunyt szemmel bólintok, mire ő elkezdi dúdolni a dallamát a rádióval együtt. Fekszünk már ott egy ideje, mikor megcsörren Harry telója. Lemászok róla, ő pedig feltápászkodik.
   - Louis, mi van? - szól bele kínzott hanggal, mire halkan felnevetek - igen, ennyire nem alkalmas... kussolj! - röhögi el magát, és szemforgatva felém fordul. A mosdó felé intek, ő pedig legyint, hogy rendbe van. Miután visszaérek a szobába, Harry már letette a telefont.
   - Nem vagy éhes? - kérdezi, amikor meglát az ajtóban.
   - Most, hogy mondod... - tűnődöm el - mit együnk? - indulok el a lépcső felé, Harry pedig követ.
   - A sajtos makaróni a specialitásom, olyan szintre fejlesztettem, amennyit főztem Louis-nak, hogy valami isteni - fogja meg a kezem, és behúz a konyhába.
   - Hát, akkor legyen az! - pattanok fel a konyhapultra, és végignézem, ahogy Harry ebédet készít. Vagyis... vacsorát, mindjárt negyed hat van.  Amikor kész van, Harry lerakja mellém a tányérját, majd ő is felugrik a pultra, így ott eszünk. Mint a Kevinek... akarom mondani, galambok a vezetéken.
   - Egyszer újra süthetnél már palacsintát - lök meg finoman a vállával Harry.
   - Jó, majd ha egyszer nálam alszol, csinálok reggelire - bólogatok.
   - Megbeszéltük - int a villájával.
Miután végzünk a vacsorával, gyorsan elpakolunk a konyhába, majd visszamegyünk Harry szobájába. Én az ágyon elterülve olvasok, amíg ő a székében ülve pengeti a gitárját. Egyszer csak elkezdi a More than this-t játszani, én pedig már az első akkordra felkapom a fejem. Harry végigénekli a számot, én meg csak ámulok, hogy egyrészt, nekem játszik, másrészt milyen jó hangja van beéneklés nélkül is, harmadjára meg csak most esik le igazán, hogy a barátnője vagyok. Mosolyogva hallgatom végig, és az egész dal alatt tartja velem a szemkontaktust. Amikor véget ér a szám, félreteszi a gitárját, és mellém lép. Leguggol az ágy végében, hogy egy szinten legyen a fejünk, és megcsókol.
   - Tetszett? - mosolyog. Bólintok.
   - Nem csinálunk valami mást? - kérdezem, félretéve a könyvemet.
   - Lenne egy tippem - vigyorodik el pajzánul. Megrázom a fejem - akkor, nézzünk filmet - fogja meg a karom, és felhúz, így az ágyon térdelek. A hónom és a térdem hajlatába nyúl, és egy egyszerű mozdulattal ölbe kap, és leszambázik velem a lépcsőn. Bekapcsolja a tévét, és berakja a Sherlock Holmes-ot. Imádom ezt a filmet. Végigröhögjük-izguljuk a filmet, és amikor vége van, még beszélgetünk... jóóó sokáig. Amikor ránézek az órára, már negyed tizenegy van.
   - Nem megyünk aludni? - nyújtózom egy nagyot, mire Harry felnevet.
   - Melyik pólómat akarod lenyúlni? - húz fel a kanapéról, és elindulunk a szobája felé.
   - Egyiket se. Jó nekem a saját pizsim - mosolygok rá, majd a szobájába érve kikapom a fekete pamutsortomat és egy kinyúlt Nickelback logóval ellátott fekete felsőt. Bevonulok a fürdőbe, elintézem a dolgaimat, majd míg ő van a fürdőben, kinézek megint az ablakán. Az esőt, mintha dézsából öntenék. London, baby! Harry is kijön a fürdőből, és bebújunk a takaró alá. Az ágy széle felé fordulok, ő pedig mögém mászik, átkarolja a derekamat, és nyom egy puszit a vállamra. Egyenletes szuszogására alszom el.
De éjnek évadján valami kellemetlenre riadok fel.