26.fejezet

Faképnél hagyva Chris-t, sikeresen Harry-be botlom, és beütöm a mellkasába az orromat.
   - Aúú! - kapok az arcomhoz - igazán edzhetnél kevesebbet is, a mellizmod, mint a kő...
   - Azért rendben vagy? - húzza félmosolyra a száját, és a csuklómnál fogva lejjebb húzza a kezem az orromról. Bólintok.
   - Aha... csak fáj - kezdem el bökdösni a mellkasát azon a ponton, ahol beütöttem a nózikámat.
   - Sajnálom - nevetgél halkan, majd elnéz a fejem fölött. Arcvonásai megkeményednek, én meg csak lesütöm a szemem.
   - Ne csinálj semmit - előzöm meg a balhét.
   - Ez mit keres itt? - kérdezi Harry vészjóslóan, meg se hallva az én szavaimat.
   - Őt kérték fel, hogy azon a képemen, ami a cikkhez kell, ő legyen a párom - magyarázom -, de Harry, ha odamész hozzá, én esküszöm elhagylak! - sziszegem alig hallhatóan. Nem akarom, hogy bármit is megsejtsen a riporter, így is egyfolytában fülel, ha egy srác van a közelemben - nem ér annyit, hogy foglalkozz vele. De ezt egyszer már kifejtettem.
   - Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire fog irritálni egy ember létezése... - sötétül el még jobban a tekintete - kedvem lenne odalépni hozzá, és kitépni a szívét, hogy aztán...!
   - Hé-hé-hé! - lépek hátrébb tőle, hogy a szemébe tudjak nézni - hozzá ne merészelj szólni! És nem azért, mert "védem", vagy egyéb baromságok. Így neked is jobb lesz. Egyszerűen csak fogd vissza magad. Beszélj Louis-val, Liammel, tök mindegy. De ne. Menj. A közelébe - tagolom az utolsó mondatomat. Harry rám néz, és rögtön megenyhül az arckifejezése.
   - Csak miattad - suttogja, és rábök az orrom hegyére, mire én megmozgatom azt, hogy hagyja békén, ő meg felnevet. Aztán újra végigmér - jó a dzsekid... de a pólód mindent visz - vigyorodik el, és én is felnevetek - de miért raktak rád ennyi sminket? Komolyan, én ezeket a sminkeseket be fogom perelni, miért csúfítják el a lányokat ilyen mennyiségű sminkkel? - tajtékzik megint.
   - Hogy az újság olvasói ugyanennyi sminket tegyenek fel magukra, így őket nem ismered meg természetes szépségükben, amíg engem már láttál festék nélkül. Így kisebb az esély, hogy elhagysz - vigyorodok el gonoszan.
   - Ilyet ne is mondj! - húzza össze a szemöldökét.
   - Hogy túlfestik magukat a lányok? - kérdezek vissza.
   - Hogy elhagylak - vágja rá rögtön, mire én pironkodva elmosolyodok - na, jó - vesz egy nagy levegőt - megyek, megkeresem anyudat. Így legalább nem bámul tovább az a fura nő, ott mögötted - int, majd a dzsekije zsebébe dugott kézzel, ruganyos léptekkel tovább áll.
   - Rhendben, madmoiselle, khezdhetjükh? - lép mellém a fotós, megérintve a vállamat.
   - Persze - mosolygok rá, majd beállok a kamera elé.
   - Okhé, Sophie, á khérhéshem áz, hogy vishelkhedj therhmészetheshen! - majd leguggol a kamera mögé, én meg a bal hüvelykujjam beakasztom a farzsebembe, a jobb kezemmel pedig a hajamba túrok. Kicsit jobbra döntöm a fejem - sokat álltam a tükör előtt, kitapasztaltam, hogy így még normális a képem -, és elmosolyodok. A fotós csak úgy kattogtatja a gépet:
   - Ighen, ez áz! Mond Dieu! Belle! - még jó, hogy tudok franciául... pff... - Fantastique! Kérhem á szélghépeth! - elém tolnak egy kisebb ventilátort, és amikor bekapcsolják, lágyan belekap a hajamba a mesterséges szellő. A dzsekit beállítom úgy, hogy szétfújja a testem előtt a levegő, én mindkét kezemet a farzsebembe dugom. Továbbra is csak mosolygok, és mindig máshogy tartom a lábaimat. A fotós csak áradozik rólam... franciául, szóval egy kukkot nem értek abból, amit mond, de amikor véletlen angolul is sikerül megszólalni, egyértelműen el van tőlem ragadtatva. Ezt mondjuk, jó tudni. És pont, amikor kezd elzsibbadni az arcom... de úgy, nagyon, akkor Jean felkiált:
   - Rhendben, nous prendons une pause! - és egyszerre három ember ugrik a kamerák elé, és kezd el ezerrel pakolni körülöttem. Én inkább a fotós mellé lépek, aki rögtön nekiáll magyarázni - Sophie, á khövethkező shorhozáth márh a cikhhez fogh khészülni, mosth áthrhendezikh á hátthereth. De áddigh ish meshéldh el nekhem, hogy mi ván közthed ésh Harrhy Sthyles khözötth? - mosolyog rám kíváncsian. Halvány mosollyal az arcomon megrázom a fejem.
   - Sophie, kicsim! - hallom anyut. A hang irányába fordítom a fejem; ott áll anya és Harry, a büféasztalnak támaszkodva.
   - Ne haragudj, Jean. Ez anyum - simítom meg kedvesen a fotós karját, majd Harry-ékhez sietek - na? - kérdezem félénken.
   - Kislányom, gyönyörű vagy a képeken! - áradozik anya - olyan természetességgel kezeled az egészet, és hogy mégsem szálltál el ettől az egésztől, ami körülötted folyik...! Annyira büszke vagyok rád! Mindenki azt kérdezgeti tőlem, hogy nem kéne-e téged szorosabb pórázra fogni. De nincs igazuk, annyira jól nevelt vagy, annyira kedves, aranyos maradtál, amilyen mindig is voltál! Sose keveredtél bajba - ennél a mondatnál ösztönösen a hasam elé teszem a kezem, és Harry-re pillantok. Rögtön, megérti, mit akarok mondani. Gáz van. És anyunak hamarosan muszáj lesz elmondanunk az egészet - annyira büszke vagyok rád! - húz magához anyu, és szorosan megölel. A háta mögött összekulcsolom a kezem, még mindig tartva Harry-vel a szemkontaktust. Basszus, anyu még azt sem tudja, hogy mi egyáltalán együtt vagyunk, nemhogy gyerekünk lesz! Jééézusom, mitől lett ilyen erős hányingerem? Ennyire bestresszeltem volna...? Bár, mondjuk, minden meglehet...
   - Harry? - kérdezem hirtelen, miközben elengedjük egymást anyuval.
   - Még mindig a pólód a legjobb. Bocs - vigyorog hülyén, mire gyengén belebokszolok a karjába.
   - Barom - nevetek fel, anya meg csak fogja a fejét. Bár, én azért látom rajta, hogy nagy erőfeszítés kell annak a mosolynak a visszafojtásához. Negyed órát még beszélgetünk, de aztán szólítanak vissza a kamera elé. Christ már beállították, és éppen Miss Scott magyaráz neki nagyban... - na, én megyek - intek a hátam mögé, anyuék felé fordulva.
   - Drágám, ha nem akarod ezt a részét, nem muszáj - fogja meg a vállam együtt érzően anya - én teljesen megértem.
   - Nem gond - legyintek - ez csak egy fotózás. Ha szerencsém, van többé nem látom... soha - sóhajtom az utolsó szót.
   - Én azért odaállhatok a kamera mögé? Csak biztos, ami biztos alapon - lép egyet utánam Harry. Veszek egy nagy levegőt, hogy tiltakozzam, de aztán inkább megadom magam. Én is jobban érzem magam, ha ott van a közelemben.
   - Csak aztán ne gyilkold ki, ha az a feladat, hogy átkaroljon - sziszegem a fülébe, mire ő beleegyezően lesüti a szemét.
Beállok a kamera elé, és a fotós elmondja, hogy nagyjából mit vár tőlünk:
   - Okhé, Chrhis. Á khérhéshem áz, hogy öleld áth á madmoiselle derhekháth háthulrhól, ésh szorhoshan hűzd mágádhoz - Chris átkarol, és újra megcsapja az orromat az a jól ismert illat... az illat, amit régen annyira szerettem, de ma már semmit nem jelent a számomra... csak egy plusz émelygést. A vállamon megtámasztja az állát - ighen-ighen, ez áz! Trés bien! Nézzethekh egymásrha! S

ensationnel!

 Csákh úgy vibrhál közthethekh á leveghő! - ekkor Harry-re pillantok, akit szinte felemészt a féltékenység. Sajnálkozóan és hitetlenkedve ránézek, és egy halvány mosoly fut át az arcomon, hogy ne izguljon, mindjárt vége van az egésznek. A hányingerem viszont egyre erősödik... oké, hogy Harry kibírja valahogy... de én hogy fogom végigcsinálni a fotózást, ha úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok...? - S

ensationnel! 

Fantastique! Ighen, ez áz! Csodáshákh vágythokh! - továbbra is pózolunk Chris-szel, de egyre nehezebben tudom megtartani magam a lábaimon. A fejemet egyre nehezebbnek érzem, nem is beszélve a hirtelen baromira felerősödött hányingerről. Kész, ennyi. Nem tartom magam tovább. A szememet le sem véve Harry-ről, elengedem magam, és hagyom, hogy a szemem előtt táncoló kis fekete pöttyök nagy foltokká nőjjék ki magukat. Még látom, ahogy barátom arcán az aggodalom eltörli a féltékenységet, és megindul felém. Aztán... sötétség.
Majd újra kinyitom a szemem.
   - Un verre d'eau! Dépechêz vous! - hallom a fotós hisztérikus hangját, ahogy franciául hadovál. Egy erős kéz tartja a fejemet el a padlóról, és anya arcát látom kirajzolódni a szemem előtt.
   - Kicsim, jól vagy? - kérdezi elcsukló hangon.
   - Aha... azt hiszem - könyökölök fel a földön, és elfogadom azt a pohár vizet, amit egy headset-es emberke konkrétan az arcomba tolt - köszönöm - köszörülöm meg a torkom, és beleiszok a hideg italba. Szinte rögtön magamhoz térek. Csak nagyon fáj a hasam... nagyon rossz ez így.
   - Sophie, minden oké? - látok meg hirtelen magam előtt egy göndör hajzuhatagot. Ahogy a tulajdonosa egy erős fejrántással elrendezi a homlokába hulló tincseit, abba a smaragdzöld szempárba fúrhatom a tekintetem, amit annyira imádok - minden rendben van? - kérdezi Harry tagoltabban, hogy értsem; a babára gondol.
   - Igen, azt hiszem. Csak nagyon fáj a hasam - barátom rögtön a hónom alá nyúl, és segít felállni - leülhetnék egy kicsit? - kérdezem fennhangon, mire anya is rögtön mellettem terem, és Harry-vel együtt, elkísérnek a legközelebbi székhez.
   - Jean, gyere ide, drágám! - inti magához a fotóst Miss Scott, és halkan elkezdenek diskurálni valamiről. Én totál magamba roskadva, émelyítő hasfájással, a pohár vizemet szorongatva ülök, és meredten bámulok magam elé. Harry mond nekem... valamit, de őszintén megmondom, egyszerűen képtelen vagyok követni a szavait, bár a normális, picit lassú tempójában beszél hozzám. Anya egyik kezével átkarolva vagy a tincseimet birizgálja, vagy a hátamat simogatja, amiről tudja, hogy bármi bajom van - akár szomorú vagyok, akár ájulás utáni állapotomban bámulom a semmit magam előtt -, mindig megnyugszom.
Érzékelek valami mozgást a szemem sarkában, hát nagy nehezen sikerül ráfókuszálnom a körülöttem zajló eseményekre; éppen Miss Scott tol maga előtt egy gurulós asztalt, amin egy laptom van. A fotós meg mellette lépked.
   - Figyelj, arra jutottunk, hogy több képet inkább nem készítünk, rendben? Nagyon ramatyul nézel ki, így ma kiválasztjuk a képeket, és két nap múlva pedig megejtjük az interjút, jó? - ajánlja fel a főszerkesztő-helyettes. Én persze, kapásból bólintok - rendben. Na, itt vannak a képek... - mutogatja nekem a mappában az össze rólam lőtt felvételt - melyik legyen a címlapon?
   - Hmm... - esek gondolkodóba - remek kérdés. Őszintén megmondom, fogalmam nincs, mind jól sikerült... - mosolyodom el.
   - C'est mon préféré! - mutat rá egy képre Jean, amin a szélgép kétfelé fújja a hajamat és a dzsekimet, mindkét kezem a farzsebemben tartom, és önfeledten mosolygok. De csak értetlenkedve megrázom a fejem.
   - Neki az a legbejövősebb - suttogja a fülembe Harry. Tényleg, el is felejtettem, hogy folyékonyan beszél franciául... - amúgy... nekem is - mosolyog rám alig láthatóan.
   - Igen, azzal már én is szemeztem egy ideje - emelem az ajkamhoz az ujjamat, ahogy mindig, amikor döntés előtt vagyok, mire Harry sóhajt egy nagyot - anya?
   - Mindenképpen ezt válaszd - jelenti ki határozottan, így arra a képre esik a választásunk. Ez a Jean tud valamit...
Még beszélgetünk a szerkesztőséggel egy kicsit, és miután már biztos lábakkal tudok állni a talajon - bár ahhoz, hogy járni tudjak, komoly segítség szükséges, amire Harry és a nagy karizmai tökéletesen megfelelnek -, elköszönünk mindenkitől, és hazaindulunk.
   - Mary... - kezdi bizonytalanul Harry, anyuhoz fordulva. Bizarr, hogy tegezi - figyelj, én itt lakom pár saroknyira, szóval, ha nem gond, Sophie ma...
   - Nem, dehogy! - legyint mosolyogva anyu - tudom, hogy mennyire jóban vagytok, de, kérlek, kilencre hozd haza, szeretnék már vele beszélgetni kicsit - simít végig a vállamon mosolyogva. Persze, semmi kifogásunk ellene, sőt, személy szerint már igazán aludnék egyet a saját szobámban is. De ezt a gondolatot inkább megtartom magamnak, mert tuti, hogy Harry ettől a hozzáállásomtól nem lenne annyira elragadtatva.

Harry beáll a garázsba, kipattan az autóból, átrohan az én oldalamra, és hősiesen kinyitja nekem az ajtót.
   - Oké, azért egy kocsiajtót még ki tudok nyitni - kapaszkodom elém nyújtott karjába, miközben kiszállok. Harry becsapja mögöttem az ajtót, majd eggyel közelebb lép hozzám, ami azt eredményezi, hogy neki kényszerülök támaszkodni a kocsijának. Keze a derekamra csúszik, és megcsókol.
A következő pillanatban meg már a lábam a levegőben, és barátom az ölében felvisz a nappaliba. Ott lerak a fotelbe, és eltűnik a konyhában, hát bekapcsolom a tévét. Váltogatom a csatornákat, amikor megragadja a figyelmemet az MTV sztárhíres műsora. Szó van benne Demi Lovatoról, Jennifer Lopezről, Perrie-ékről, hogy mennyire jó volt legutóbbi koncertjük, és hogy ott volt Danielle is, akit, ugye a srácok miatt, mindenképpen említeni kell. Aztán a következő hírnél belém áll az ideg. Pedig még csak a képet mutatják.
   - Harry Styles nagyon teper! - kezdi a narrátorcsaj - egyes pletykák szerint 1D-Harry és Sophie Chanasya Aranyi, aki Miss England 2012 címet viseli, összeszűrték a levet. Ez a hír akkor röppent fel, amikor a göndör tiniálom egy júniusi éjjel alkalmával bátorkodott felkeresni Anglia szépét, és nála maradt éjszakára, sőt, a következő napot is együtt töltötték. Persze, már azóta akárki megkérdezi őket, hogy mi a helyzet kettejükkel, váltig állítják, hogy semmi más nincs köztük, csak barátság, és ez mindkettejüknek tökéletesen megfelel így. Mégis, egy rajongó lencsevégre kapta őket az egyik találkozójukkor, ahogy Harry megpróbálta megfogni Sophie kezét séta közben - de a lány rögtön elkapta azt. Ennek ellenére a One Direction szépfiúja, úgy tűnik, továbbra sem adja fel, amíg meg nem szerzi magának szíve (ideiglenes?) hölgyét; egyre többször látjuk őket egymással, és a latin-magyar-indiai szépség is eltöltött már jó pár éjszakát az énekes otthonában. Mi, személy szerint, várjuk, hogy mi fog kisülni kettejük kapcsolatából, bár ha összejönnek is, az nagyjából odáig fog tartani, amíg a szerény, kedves, visszafogott lány szét nem tárja a lábait a tündéri mosolyú 1D-félistennek.
Na, jó. MOST MÁR KOMOLYAN KEZD ELEGEM LENNI AZ EMBERISÉGBŐL!!! Először Virágék, most meg mi?! Tényleg olyan rohadt nehéz lenne leszállni rólunk? Miért?! Miért nem lehet nekünk is egy picike magánéletünk?! De gondolatban való dühöngésemet fülsiketítő csörömpölés töri meg... konkrétan a fülem mellett. Ugyanis, annyira letaglózott a hír, hogy észre sem vettem; Harry ott áll mellettem, egy pohár kólával a kezében...
   - Úristen, ez mi volt? - kapok a szívemhez ijedtségemben.
   - A poharam - vágja hozzám a szavakat mérgesen. Tökre megszeppenek a hangsúlytól, ezért a feszült hangulat miatt akarva-akaratlanul is belemélyesztem a körmeimet a térdembe - ne haragudj - sóhajt Harry, amikor észreveszi a reakciómat - de most nagyon... nagyon felb... idegesítettek - javítja ki magát, mielőtt káromkodott volna egy szépet - komolyan, el sem tudom képzelni, hogy mi lenne, ha tényleg, mindenről tudnának! - nyomja meg a "minden" szót. Én felpattanok a fotelből, és óvatosan az üvegszilánkokon átlépkedve, hozzábújok. Ő megölel ugyan, de még mindig érzem, hogy a teste teljesen megfeszült az idegességtől, és szaggatottan is veszi a levegőt. Erősen magamhoz szorítom, és mintha kezdene megenyhülni. Pár perccel később pedig már totál ellazult.
   - Megnyugodtál? - emelem fel a mellkasáról a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni. Bólint, és a fülem mögé tűr egy hajtincset.
   - Igen, csak... nem tudnak azokról a dolgokról, amiket együtt csinálunk! Nem tudnak a "szeretlek"-ekről. De fogadok, ha csak tudnák ezeket, csak féltékenyek lennének ránk. Nem tudják, hogy arra vártam egész életemben, hogy megtaláljam a szerelmet, amit helyesnek érzek - ahogy hallgatom a szavait, a meghatottságtól egy könnycsepp gördül végig az arcomon... aztán még egy. És még egy. Mosolyogva megcsókolom.
   - Harry, ez gyönyörű volt - suttogom, amíg lábujjhegyre állva, a vállába akasztva az államat, újra megölelem - nagyon szeretlek, ugye tudod? - teszem két kezemet az arcára. Ő halvány mosollyal az arcán bólint.
   - Én is szeretlek - támasztja a fejét a homlokomnak - de várj egy pillanatot - ereszt el hirtelen, és felrohan az emeletre. Én sűrűn pislogva csak egy helyben állok, aztán fogom magam, és feltakarítom az üvegszilánkokat, amiken szerelmet vallottunk egymásnak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felemelek egy közepes nagyságú darabot, és a táskám oldalzsebébe süllyesztem. Hasznát fogom még venni.
Kiborítom a szemétbe az üvegdarabokat, amikor hallom, hogy Harry gitározik. Felsietek utána, és a csukott ajtaja előtt megállva hallgatózom. A dal gyönyörű. De még életemben nem hallottam. Félénken bekopogok, mire a zene abbamarad. Résnyire nyitom az ajtót és bekukucskálok.
   - Bejöhetek? - kérdezem halkan. Harry bólint, és félreteszi a gitárját - mit játszottál? - ülök az ágya szélére.
   - Egy dalt - mosolyog sejtelmesen.
   - Hallhatom? - csillan fel a szemem, mire hangosan felnevet.
   - Nem fogod meglékelni a dalunkat az új albumunkról! - áll elém, és megtámaszkodik a combomon, így a fejünk egy szintbe kerül - de esküszöm, hogy közöd van a sorokhoz - mosolyog rám angyalian.
   - A címét azért elárulod? - alkudozom kiskutyaszemekkel. Barátom egy ideig hezitál, majd nagyot sóhajt, és leguggol elém. Az ölembe tesz egy párnát, és arra rákönyökölve, megtámasztja az állát.
   - Nem tudnak rólunk - mosolyodik el.
Órákon át beszélgetünk kettőnkről, Virágékról, anyuról, a mai napról, mindenről... és későn kapok észbe, hogy lassan háromnegyed kilenc lesz. Fura, de Harry mellett nem csak az időről, de a hasfájásomról is megfeledkeztem. Most, hogy ráeszméltem újra a világra, megint érzem azt a nyilaló fájdalmart.
   - Basszus! - kapom a szám elé a kezem. Előkapom a telómat, és tárcsázom anyut. Rögtön felveszi - szia, anya. Ööö... na, az van, hogy késni fogok egy negyed órát, mert most vettem észre, hogy már tizenöt perce el kellett volna indulnunk. Elbeszélgettük az időt - nézek sokatmondóan Harry-re, aki rögtön veszi az adást; felpattan az ágyról, belebújik a dzsekijébe, és lecsűr a lépcsőn.
   - Semmi gond, köszi, hogy szóltál. Akkor gyertek - hallom anya hangján, hogy mosolyog. Gyorsan elköszönök tőle, majd Harry után iramodok. Beugrunk a kocsiba, és rekordidő alatt a házunk elé érünk. Mázli, hogy már valamennyire sötétedik, így nem látszik az arcunk.
   - Bejössz? - kérdezem, amíg kikötöm az övemet. Harry megrázza a fejét.
   - Nem, legyetek csak ketteseben. Ja, Niall küldött sms-t, hogy megint elrabolta Virágot - közli, hirtelen témát váltva.
   - Miért nem lepődöm meg? - nevetek fel cinikusan, mire Harry is elvigyorodik - na, akkor...
   - Holnap beszélünk - szorítja meg az ölemben nyugvó kezemet, majd végigsimít a hasamon. Még mindig nagyon fáj - és kérem vissza a pólómat - ugrat, mire felnevetek - anyuddal meg hamarosan beszélnünk kéne - fordítja komolyea a szót. Bólintok
   - Tudom - erőszakolok ki magamból egy mosolyt, majd kiszállok a kocsiból, és megvárom, amíg Harry elfordul a sarkon, aztán bemegyek a házba. Ledobom a cipőmet az előszobában, és leülök anyuhoz a nappaliba - szia - köszönök neki boldogan - miről akarsz beszélni?
   - Mi van kettőtök között? - támaszkodik meg a háromszemélyes kanapé hozzám közelebb eső karfáján - jártok? - mosolyog.
   - Hmm... meglehet - pirulok el, mire anya vigyorogva felhúzza a szemöldökét. Szóval, tudta - mióta tudod?
   - Amióta megjelentetek együtt ma reggel - legyint szórakozottan - nagyon szeret téged, ugye tudod? - bólintok.
   - Én is szeretem őt - mosolygok bárgyún.
   - De nem erről akartam veled beszélni - fordítja komolyra a szót - Sophie, ma, a stúdióban nagyon megijesztettél. Még soha nem ájultál el, és nem tudom, nem jövök rá, hogy mi idézhette ezt elő nálad. Se apád, se én nem voltam az az ájuldozós típus, szóval itt komoly gondok lehetnek a háttérben. És az az éjjel, amikor úgy, hirtelen elhánytad magad... oké, lehet, hogy ételmérgezés volt, de anyai megérzés, hogy más van a dologban - minden egyes szavára összeugrik a gyomrom, és a pulzusom is a kétszeresére ugrik. Egy hang nem jön ki a torkomon. Te jó ég, lehet, hogy már tudja...? - a lényeg; kértem időpontot a háziorvosunkhoz - jelenti be anya - mához egy hétre elmegyünk hozzá.
Ösztönösen a fájós hasamhoz kapok, és a szívverésemtől már totál bedugult a fülem.
Basszus...!