9.fejezet

Már jó pár napja volt az Alan Carr Show, és azóta se tudtam beszélni Chris-szel, hát ma fogom magam, és átmegyek hozzá.
   - Biztos nem baj, ha ma egyedül maradsz? - kérdezem Virágot vagy ezredjére.
   - Tutiii. Na, menj már! - tol a bejárati ajtó felé. Hagyom, hogy konkrétan kitegyen a házból, majd elbuszozok Chris-hez.
Amikor a kapuhoz érek, látom, hogy a szürke Range Rover a bejárón parkol. Becsöngetek.
   - Ki az? - szól bele a kaputelefonba egy női hang.
   - Csókolom, Mrs Roberts, Sophie vagyok - felelek.
   - Sophie! - kiált fel boldogan Chris mamája - gyere be - zúg a kapu. Bemegyek, és még oda sem érek a bejárati ajtóhoz, de az már nyílik is - Sophie! - tárja szét a karját Mrs Roberts - Chris nem szólt, hogy jössz.
   - Nem is tudja, hogy itt vagyok - nevetek zavartan.
   - A szobájában van - mutat az emelet felé, amikor belépek a nappaliba - nem tudom, mit csinál... de már biztos fent van.
Felmegyek Chris szobájába, és ahogy kinyitom az ajtót, ő feláll az ágyáról.
   - Sophie...
   - Annyira-annyira sajnálom! - borulok rögtön a nyakába.
   - Őőő, most hirtelen nem értelek - ölel vissza.
   - Hát, voltam az Alan Carr-ban, tudod, és a táncos összecsapásnak én hirdettem ki az eredményt, és a One Direction nyert, és... és... - kapkodom a levegőt. Az arcomon patakzanak a könnyek, miközben barátom nyakába fúrom a fejemet.
   - Hé-hé-hé, kicsim, nyugi. Tudtam, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, várható volt, hogy lesz vetélytársam. Nyugiii - simít végig a hajamon - bízom benned. Okés? És az, hogy magadtól idejöttél, hogy egy olyan dolog miatt van bűntudatod, amiről te valójában nem is tehetsz... sokkal többet jelent nekem annál,  mint ahogy azt gondolod. Csak ne sírj már, utállak így látni - fogja a két keze közé az arcomat, és hüvelykujjával végigsimít az arccsontomon. Én szomorú mosollyal bólogatok, és nyelem a könnyeimet.
   - Csak azt hittem, hogy emiatt kerülsz mostanában - mondom halkan - alig láttuk egymást.
   - Sok volt a dolgom - felel egy kis szünet után. Hát, mondjuk, mire megértette, hogy mit motyogok inkább magamnak, mint neki, meg is értem, hogy nem válaszolt rögtön - most a melóban is összejött egy-két dolog, meg augusztusban gólyatábor, és a csoporttársaimmal próbálunk szervezni valami közös programot... meg most kezdtem el intézni a koleszt az egyetemen.
   - Persze, megértem, csak... na - sütöm le a szemem, Chris pedig megcsókol.
   - Akkor töltsük ma együtt a napot. Csak mi, ketten - húz magához - majd este hazaviszlek - bólintok, és amíg Chris elkészül, én az ágyán ülve küldök Virágnak egy sms-t, hogy sajnálom, de ne várjon rám. Segáz, végre, vele is töltesz egy kis időt... izé, nélkülem ;)<3 xx - írja vissza.
Chris-szel kocsiba ülünk, és lemegyünk a doveri tengerpartra. A parkolóban barátom végigmér.
   - Lehet, hogy ez nem volt jó ötlet... - bizonytalankodik, a magassarkúmat látva.
   - Várj... tarts meg - emelem fel elé a karomat. Ő megfogja azt, hogy segítsen megtartani az egyensúlyomat, amíg leveszem a cipőmet. Mert fél lábon egy tíz centis magassarkúban megállni úgy, hogy a másik lábad a levegőben... művészet. És nem túlzok.
Így, a jobb kezemmel Chris ujjaira kulcsolok, a ballal meg a cipőmet fogva sétálunk le a homokban a partot fodrozó tengerhez. A víz kimossa a lépteink alól a homokot. Ezt figyelem, amíg kézen fogva sétálunk a parton, és beszélgetünk. Szóba kerül az egyetem, a család, Virág... minden. Még Harry is.
   - Találkoztok néha? - kérdezi Chris.
   - Megvan a száma, de... nem beszélünk - felelek. Chris nem szól semmit, csak bólint.
Egész kora délutánig csak sétálunk, majd elmegyünk a kikötő közelében lévő étteremben ebédelni. Ahogy belépek, meghallok egy ismerős röhögést: Louis. A hang irányába kapom a fejem, és meglátom őt és Harryt az egyik boxban. Ők is kiszúrnak engem, és vigyorogva integetnek. Én visszamosolygok, majd leülök az egyik kétszemélyes asztalhoz.
   - Bocs, csak hívtak, és nem akartam bunkó lenni - ül le elém Chris késve, a zsebébe rejtve a mobilját. Rendelünk, majd amikor kihozzák nekem a görög salit, Chrisnak meg a lazacot, látom, ahogy velem szemben Harry felpattan a boxból, odadobja a pénzt Louis-nak, majd szipogva, a szemét takarva kiviharzik az étteremből.
   - Ne már... Harry! - áll fel Louis is. Kifizeti a saját részét, és amikor az ajtóhoz ér, összeakad a tekintetünk. Semmit nem tudok leolvasni az arcáról. Egy pillanatig még nézzük egymást, majd kimegy az étteremből.
   - Hé, minden oké? - fogja meg a kezem Chris, amikor látja, hogy lesütöm a szemem.
   - Persze - mosolygok rá - minden rendben.
Miután megebédelünk, újra kocsiba szállunk, és visszamegyünk Londonba. Egy kisebb dugóba keveredünk az autópályán, szóval hatra érünk vissza a városba.
   - Kitaláltam, hova megyünk - csettint Chris, majd lefordul az egyik sarkon. Én kíváncsian ránézek, de ő csak vigyorog. Háát, oké...
Chris leparkol, és egy kis séta után meglátom a neon-feliratos bowling klub bejáratát.
   - Ugye, nem... - nézek barátomra, de ő bólogat.
   - De. Most megtanítalak bowlingozni - merthogy nem tudok. De ezt már mikor mondtam neki, még nem is jártunk, amikor téma volt, nem igaz, hogy emlékszik rá...!
   - De-de-de-de... - ellenkezem, miközben hagyom magam behúzni a helyiségbe. Chris kér egy pályát, és miután felvettük a cipőket, beprogramozza a pontszámlálót.
   - Na - csapja össze a tenyerét, de aztán meglátja, milyen elkeseredett arcot vágok - naaa, jó tanár vagyok. Gyere - húz közelebb magához, és megmutatja, hogy kell fogni a bowlinggolyót. Jó, eddig nem is olyan nehéz...
   - Na, most úgy kell gurítani, hogy a golyó tartsa meg az egyenes irányt. És akkor tarolsz - Chris beállít, majd mögém lép, és jobb kezét a derekamra helyezi, míg baljával ráfog a csuklómra - most hátralendítesz... - búgja a fülembe a mozdulat közben -, és előre. Engedd el - követem az utasításait. Utánanyúlok a golyónak, ahogy mondja. Tarolok. Aztán meglepődök.
   - Hoppá - csúszik ki a számon.
   - Bizony - nevet Chris - egyedül? Megpróbálod?
   - Inkább játsszunk - vigyorodom el - elbíztam magam.
   - Oké - tartja maga elé a kezét. Játszunk egy menetet, és, persze, Chris kegyetlen pontkülönbséggel nyer. De kétszer taroltam, és néha sikerült két gurítással eldöntenem a bábukat. Szóval, rohadt büszke vagyok magamra.
A játék után még sétálunk egy kicsit a városban, majd fél tízkor Chris hazavisz. A bejárati ajtó előtt állunk, ahol még beszélgetünk kicsit.
   - Akkor holnap hívlak, oké? - mondja Chris, amíg kezével az ujjaimmal játszik.
   - Okés - bólintok mosolyogva, ő pedig magához húz, szorosan átkarolja a derekamat és megcsókol. Én átkarolom a nyakát, és tarkójánál beletúrok a hajába, majd, végigszántva a nyakán, a kezem megállapodik a mellkasán. Ő nyom egy puszit a kulcscsontomra, majd belecsókol a nyakamba, aztán újra megtalálja az ajkaimat. A keze a derekamról a fenekemre csúszik. Ajkaimmal bejutást engedek a nyelvének. Kezével benyúl a pólóm alá, úgy simogatja a derekamat.
   - Felmehetnék? - kérdezi suttogva két csók között, és újra a nyakamat kezdi puszilgatni.
   - Virág - rázom meg a fejem magyarázatként. Chris keze kicsúszik a pólómból, és a két mutatóujját a farmerem övtartójába akasztja.
   - Akkor...
   - Holnap beszélünk - nyomok egy puszit a szájára, és kiakasztom az ujjait a gatyámból. Ő bólint, majd nagy nehezen elengedi a kezem, és visszaindul a kocsijához. Én bemegyek a házba, és az előszobában lerúgom a cipőmet. Akkor hallom meg Virágot és egy... srácot.
   - Hagyjál már! Naaa...! - vinnyogja azon a kis cuki hangján unokatesóm, amikor jön le a lépcsőn.
Niall kíséretében. Hoppá.
   - Szia - köszönnek egyszerre.
   - Helló - vigyorgok meglepetten.
   - Niall pont most megy - mutat Virág a srácra.
   - Oké - bólintok. Niall felveszi a dzsekijét.
   - Akkor még beszélünk - fordul a srác Virághoz, és ad egy puszit az arcára. Barátnőm meg csak lesütött szemmel pirul - Sophie - biccent nekem.
   - Üdvözlök mindenkit - intek, és Niall elmegy. Virághoz fordulok - csak nem...? - vigyorodom el még jobban.
   - Hát... egyelőre úgy tűnik, de - pironkodik tovább.
Na, unokatesóm bepasizott...