1.fejezet

Ma, amikor megcsörren az ébresztőórám, úgy pattanok ki az ágyból, mint a nikkelbolha. NAGYON IZGATOTT VAGYOOOK! Ugyanis pontosan egy hét múlva itt az országos szépségverseny, ráadásul, ma megyünk anyuval ruhát nézni az eseményre. Gyorsan felveszem köntösömet, majd elhúzom a függönyt, és kinyitom az erkélyem ajtaját. A friss, meleg nyári levegőt beszívva minden porcikám felébred, egy bárányfelhő sincs az égen, a napfény a Temze vizén járja reggeli táncát... gyönyörű időnk lesz ma. Jó, mondjuk az igaz, hogy Londonnak akkor van valami feeling-je, amikor úgy zuhog az eső, mintha dézsából öntenék, mert a város akkor a legromantikusabb... de higgyétek el, akkor is bámulatos a látvány, amikor a Nap hét ágra süt, és a London Eye olyan, mintha drágakövekből lenne, ahogy megcsillan rajta a napfény.

A korláton támaszkodva bámulom a panorámát. Egyszerűen nem lehet vele betelni. Anya lép ki mellém az erkélyre, egy bögre tejeskávéval a kezében:

   - Jó reggelt, Napfény - tartja elém a "reggelimet".

   - Szia, anya - veszem el az italt, és belekortyolok egy kicsit. De rögtön el is húzom a számat - nem lehet, hogy ez a te kávéd? - kérdezem sűrűn pislogva.

   - Ó... keserű? - veszi el tőlem a bögrét, amíg én könnyezve bólintok - bocsi - nevet fel zavartan - tessék.

Elveszem a másikat, és beleiszok egy kicsit. Annyira édes, hogy a kávét már alig érzi benne az ember. Igeeen... Rettentő édesszájú vagyok, szinte a karamellát is képes vagyok megcukrozni.

   - Mikor indulunk? - kérdezem egy pár perc csend után.

   - Hát... a szalon tizenegykor nyit... olyan fél-egy óra múlva - feleli.

   - Akkor elkezdek készülődni - lépek be a szobámba, és lerakom a kávémat az éjjeli szekrényemre. Felrázom az ágyneműmet, majd kinyitom a szekrényem ajtaját, és... toporgok.

   - Ruhaprobléma? - áll meg mögöttem anya mosolyogva.

   - Meglehet - motyogom, még mindig azon töprengve, hogy mégis mi a jó istent vegyek fel - farmerban nagyon cinkes beállítani egy szalonba? - igen, még életemben nem voltam ilyen helyen, ami eléggé... hmm... funny, tekintve, hogy milyen alkalom miatt kell nekem szalonba mennem, de hát könyörgöm. Ez a helyzet engem eddig mindig elkerült. A suli szépségversenyén anya régi szalagavatós ruháját vettem fel, mert az egyszerűen gyönyörű volt; egyszerű, fehér, földig érő ruha, V-kivágással, alján kicsi anyagejtéssel. És, mivel ez áprilisban volt, tavaszi szünet után, még frissen barnult bőröm elég rendesen érvényesült, miközben a ruha is virított rajtam. A megyei fordulóhoz pedig ott, helyben szabták ránk a ruhát, szóval ott még választani sem volt esélyem. Most először kell szalonba mennem... bevallom, agyban kicsi para van. És ha nem sikerült az országos, elmegyek rappernek: "agyban kicsi para van..." király vagyok.

   - Áh, rád néznek, és tudni fogják, hogy miért kell neked báli ruha. A farmer szerintem jó - lép mögém anya - de a hajadat majd kösd fel - fogja hátra hullámos, mélybarna lokniaim - jobban látszik az arcod - nyom egy puszit a halántékomra, majd kimegy a szobámból. Én pedig a csőnadrág mellett döntök, nyaknál díszített fehér toppal, amire egy sötétkék blézert veszek fel. Megiszom a maradék kávémat, majd elmegyek fogat mosni, és - külön anya kérésére - egy laza lófarokba fogom a hajam. Feldobok egy halvány sminket, aztán a mobilomat zsebre vágva, a bögrémmel a kezemben lemegyek a nappaliba, ahol anya sürög-forog; pakol, takarít és főz egyszerre. És ezt mind ruhakosztümben.

   - Anyu, öhm... segítsek valamit? - kérdem félénken.

   - Nem kell, csak végy cipőt, lekapcsolom a gázt, és indulhatunk - legyint kb. abba az irányba, amerre szerinte én állok - vagyis mellém negyven méterrel, balra -, én meg bólintok, és felveszem a kedvenc fekete magassarkúmat. Pár perc múlva anya is elkészül, és elindulunk.

A szalonba lépve leesett az állam; mindenfele szebbnél szebb báli ruhák, földig érőtől a térd felett végződőig, feketétől a vérvörösön és napsárgán át, egészen a kobaltkéken és a ködszürkén keresztül a fehérig, és mindez a szivárvány szerinti sorrendben(!!!). Én hirtelen meg sem tudtam szólalni, levegőt is alig mertem venni, annyira féltettem már magamtól a ruhacsodákat.

   - Anya, ez valami... úristen! - hebegem szinte alig hallhatóan, anyu meg csak elmosolyodik.

   - Jó napot kívánok - lép elénk egy eladó - Ms Gilbert vagyok, ma én fogok Önöknek segíteni szalonunkban. Milyen alkalomra keresnek ruhát? - mosolyog ránk.

   - A lányom, Sophia indul az országos szépségversenyen - teszi a vállamra a kezét anya -, mit tudna ajánlani? - Ms Gilbert újra rám mosolyog, majd alaposan végigmér.

   - A színvilággal kapcsolatban azt kell mondanom, hogy egy ilyen egzotikus szépségnek mindenképpen valami izzó színt kell választani, de ha a zöld szemet akarjuk kiemelni, akkor ahhoz megfelelő zöld árnyalatot kell találnunk - tárja ki bal karját, hogy kerüljünk beljebb, majd elvezet minket az egyik öltözőhöz, ami egy fülkéből, egy alacsonyabb dobogóból és egy hófehér, irtó kényelmes, ötszemélyes kanapéból áll - most pár pillanatra magukra hagyom Önöket, megkeresem azokat a ruhákat, amikre én gondoltam, addig is... Loran! - kiált el a fejünk fölött - Loran, kérlek, szolgáld ki a hölgyeket, amíg én odavagyok - int egy alacsony, vékonyka, huszonéves lánynak, aki rögtön mellettünk is terem:

   - Jó napot kívánok, mit hozhatok? - hajol le mellénk, a kanapé karfájánál állva Loran.

   - Én nem kérek semmit, köszönöm - hárítok. Nem bírom, ha körbeugrálnak.

   - Én kaphatnék egy pohár Rosé-t, kérem? - fordul Loran felé anya, aki gyorsan bólint, majd el is tűnik mellőlünk a borért. És ebben a pillanatban Ms Gilbert visszaér az öltözőbe, pipacspiros, mentazöld és padlizsánlila ruhákkal.

   - Ms Sophia... - fordul felém.

   - Aranyi - segítem ki a vezetéknevemmel, majd belépek az öltözőfülkébe.

   - Ms Aranyi, először azt ajánlanám, hogy próbálja fel a lilát, majd a piros ruhát, utolsóként pedig a zöldet nézzük meg.

   - Köszönöm - mosolygok, majd behúzom a fülke függönyét. A padlizsánlila ruha valami... na, jó. Nem tudom elmondani, szavak nincsenek rá, mennyire gyönyörű; váll nélküli, mell alatt fekete, masnira kötött vastag szalaggal meghúzott, térd fölé érő, erősen A-vonalú ruha, aminek az alját hullámosra merevítették. Valami gyönyörű. Még a fekete cipőmmel is jól néz ki, ami éppen rajtam van.

Kilépek a függöny mögül, anyu pedig inkább lerakja a poharat a kisasztalra, amit odatoltak neki a bor miatt, majd amíg én fellépek a dobogóra, ő szája elé emelt kézzel nyeli a könnyeit. Ms Gilbert elismerő félmosolyra húzza a száját, majd mögém lép, a dobogó tövébe:

   - Ms Aranyi, Önnek gyönyörűen áll ez a szín, nagyon szerencsésnek mondhatja magát. A legtöbb embert ez az árnyalat rettentően sápaszt - csíp le egy szöszt a ruháról.

   - Köszönöm - válaszolom mosolyogva, majd anya felé fordulok, és széttárom a karomat - mit gondolsz?

   - Kislányom, gyönyörű vagy - gördült le egy könnycsepp anya arcán, aminek hatására én is bekönnyeztem.

   - Felpróbálja még a másik két ruhát is, vagy megtalálta, amit szeretne? - kérdezte Ms Gilbert.

   - Felpróbálom, bár szerintem megvan, amit kerestem - nevetgélek, majd visszavonulok a fülkébe, és átveszem a piros ruhát. Az is A-vonalú - csak az áll jól, hál' istennek ezt Ms Gilbert is észrevette -,  csak vállpántos ruha, derékig szorosan simul az alakomra, és a köldökömnél nyílik ki a szoknya-rész, aminek alját piros és fekete csipkével díszítettek. Hát, ettől még jobban elállt a lélegzetem. Újra felállok a dobogóra, de a kezemmel nem tudok mit kezdeni; nem merem hozzáérinteni a ruha anyagához.

   - Húha - hallok magam mögött egy jól ismert hangot. Chris Roberts az, a barátom már... egy... ideje. Két évvel idősebb nálam, és jövő tanévtől kezdve az Oxfordon tanul tovább. Ja, emellett meg modellkedik. Mondjuk, ez kevésbé meglepő, mint az Oxford...

   - Chris - fordulok meg döbbenten - mit keresel itt? - lépek le a dobogóról. Ő megfogja a csuklómat, és megcsókol.

   - Láttam a kocsitokat a parkolóban, gondoltam, beugrok. Jól nézel ki - néz végig rajtam - jövő hétre? - bólintok - megint te leszel a leggyönyörűbb. De a lilát jobban preferálom - simít végig a karomon.

Chrisen világos farmer és fekete ing volt, a harmadik gombtól begombolva csak, hogy jól látszódjon az a cápafog a nyakában, amit még én vettem neki pár hónapja, lábán pedig egyszerű félcipő. Hát, igen. Jó pasi.

   - Délután mit csinálsz? - kérdezi a szokásos ellenállhatatlan félmosollyal az arcán, amíg a nyaka köré fonja a karomat. Ahogy a derekamnál magához húz, megrázom a fejem.

   - Még semmit - mosolyodom el én is.

   - Négyre érted megyek - csókol meg hosszasan, majd nagy nehezen elengedve a kezem, elmegy.

   - Na, Sophie? Mi legyen? - kérdezi anya, amikor kihúzom a függönyt a fülkébe lépve.

   - Maradok a lilánál. Azt nem féltem annyira - felelek röviden, majd elhúzom a függönyt. Hogy én milyen szerelmes vagyok...