19.fejezet

Amíg Virágék haza nem értek, én csak ültem a kanapén, és idegesen doboltam a lábammal. És mindezt fél órán keresztül. Szóval, amikor meghallom zörögni a kulcsot a zárban, rögtön felpattanok, megigazítom magamon a felsőmet és veszek egy jó nagy levegőt.
   - Jaj, persze, valószínű! - vigyorog unokatesóm, mögötte pedig Niall röhög. Belépnek a nappaliba, és rögtön rám mosolyognak - hellóóó - köszönnek egyszerre.
   - Sziasztok - intek, majd a farzsebembe dugom a kezemet - milyen volt Stratford? - egymásra néznek, és kitör Virágból a röhögés - mi van? - kérdezem, félig magamba fojtott mosollyal.
   - Hát... na, jó. Szóval az volt - kezd el mesélni Niall, miközben ők leülnek a kétszemélyes kanapéra, én meg a fotelbe -, hogy... elmentünk sétálgatni egy kicsi parkba, és tökre örültünk a fejünknek, mert alig ismertek meg minket... én felvettem a napszemüvegem, Virág meg a sapimat, szóval takartuk az arcunkat. Tök jól elvoltunk, beszélgettünk... ez a hülye meg, itt, mellettem - karolja át unokatesómat, aki a tenyerébe temetve az arcát lassan sír a röhögéstől - meglát egy galambot..., - folytatná Niall, de közbevágok:
   - KEVIIIN! - üvöltök fel, a srác meg a hatalmas kék szemeivel, faarccal bámul rám - mi van? Ezt mindig kell - vonom meg a vállam.
   - Azt én megértem, de hála a rengeteg Kevinnek, felismerték Virág hangját, és elkezdtek felénk rohanni az ott lévő Directionerek, hogy "úristen-úristen-úristen-Viall!!!! - folytatja Niall.
   - Óóóó, Viall lett a nevetek? - mosolygok Virágra, aki, még mindig vigyorogva, bólint - jajj, de cukiii...
   - Na, de várjál - veszi át újra a szót Niall - még nincs vége. Szóval, elkezdtek rohanni, hogy "úristen-Viall!", mire Virág megragadja a kezem, és elkezd feléjük húzni, hogy "úristen-úristen-úristen-Directionerek!"
   - És én lemaradtam erről? - biggyesztem le a számat, de amikor megjelenik előttem a kép, hangosan felnevetek - jézusom!!
   - De, hallod, olyan forgalmat csinált...! - folytatja a srác - hangosan felkiáltott, hogy csak szépen, sorban, és majd ő megcsinálja a képeket. Három órán keresztül kattogtatta a gépeket, telefonokat, én meg aztán még aláírtam... begörcsölt a csuklóm! - emeli fel a bal kezét, én meg sajnálkozóan rámosolygok.
   - Azt mondta, hogy pénzt kérhetnék a szervezésért - teszi hozzá Virág is.
   - Az igen - biccentek elismerően - de nehogy már  kifoszd, szegény húgainkat...
   - Isten ments! - kap drámaian a szívéhez, mire Niall mosolyogva a plafonra tekint, úgy rázza meg a fejét, majd magához húzza barátnőjét, és nyom egy puszit az arcára.
   - Amúgy, tök jól állt neki a lila sapim - jegyzi meg a srác - neked adom.
   - Te normális vagy?! - néz rá döbbenten Virág - nehogy már!
   - De - pattan fel Niall a kanapéról, és kimegy a kocsihoz. Én gyorsan rápillantok az órámra: mindjárt fél nyolc, Harry meg még sehol... Niall visszaér a nappaliba az említett sapival, és Virág fejébe nyomja - ha visszaadod, holnap nem megyünk el ebédelni - "fenyegeti" meg barátnőjét, én meg próbálok nem túl hangosan röhögni.
   - Jól van, megtartom, de akkor is! - adja meg magát Virág egy kis hezitálás után, engem meg már nem érdekel, ha megsértődnek, kitör belőlem a röhögés. Össze-vissza dőlök a fotelban, Virág pedig megnyalja a szája szélét, majd ráharap az ajkaira, de nem sokkal később már ő is velem nevet. Zeng tőlük az egész ház. Mit ház, a város! Pláne, amikor Niall is felröhög.
   - Na, de, Sophie, lehet egy kérdésem? - fordul felém a srác, amikor már úgy nagyjából véget ér a laugh-party.
   - Hm? - törlöm meg a szememet.
   - A mostani kirohanásodon kívül nagyon csendes voltál az elmúlt hetekben, és... jó, én csak hallottam rólad, mert annyi időt azért mi nem töltünk egymással, de... attól még én is aggódok érted. Mi történt veled? Sokkal felszabadultabb vagy, és ezt Virág történetei is alá tudják támasztani. Meg Eleanor is mondta, hogy amikor elmentél velük moziba legutóbb, teljesen más volt a hangulatod, mint amikor Virág is ott volt veletek, először - beharapom az alsó ajkamat... Harry nélkül nem akarom elmondani... most mit csináljak?
És ekkor hallom, ahogy kinyílik a bejárati ajtó. Felpattanok a fotelból, és kiszaladok az előszobába.
   - Bocsi, nem kopogtam - suttogja Harry, amikor leveszi a dzsekijét, én meg megölelem.
   - Itt van Niall is - mondom halkan, amikor elengedjük egymást, ő pedig bólint, hogy semmi gond.
Belépünk a nappaliba; Harry szorosan mögöttem áll, én meg a nadrágom övtartójába csúsztatom az ujjamat.
   - Szia, Harry! - köszönnek egyszerre Virágék, majd Niall újra felteszi a kérdését - szóval? Mi történt veled? - Harry kiakasztja a jobb kezemet a nadrágomból, és nyugtatólag összekulcsolja az ujjainkat.
   - Szóval... - sóhajtok egy nagyot, és közelebb lépünk hozzájuk - mint tudjátok, há... khm - futok neki még egyszer - három hete szakítottunk Chris-szel, és este, amíg ti ketten voltatok - ekkor veszem észre, hogy hadarok és össze-vissza hadonászok a kezemmel, mint mindig, amikor ideges vagyok, de nem igazán érdekel -, Harry átugrott hozzám, én meg akkorra már tökre kész voltam, mert egész nap nem ettem semmit, és hazafele menet elfogyott az az üveg pezsgő, amit Virág vett arra a napra, hogy vigyem magammal, és a hűtőben lévő vodka is lecsúszott már, és Harry beállított, hogy ne legyek egyedül, én meg lekaptam, aztán felmentünk a szobámba és mi... mi... - szakad félbe a mondanivalóm. Sűrűn kezdek el pislogni, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeim, Harry pedig bátorítóan megszorítja kicsit a kezem. Virágék várakozóan néznek ránk, de mivel én már félek, hogy túlságosan remegne a hangom, ha megszólalok, lesütöm a szemem, így Harry mondja el a végkifejletet:
   - Sophie terhes - jelenti ki -, és... én vagyok az apa.
Niall szoborrá dermed, Virág pedig a szája elé kapja a kezét, majd aggódóan a nyakamba ugrik. Ezt onnan tudom, hogy most máshogy ölel; az állát beakasztja a vállamba, és amíg jobb kezével az egyik hosszabb hajtincsemet birizgálja, a ballal a nyakamat karolja át. Én visszaölelem, de Harry kezét nem vagyok képes elengedni. Niall, amikor barátja megkocogtatja a vállát, magához tér, és kettőnk között kezdi el járatni a tekintetét:
   - Akkor... most...
   - Harry nem fog kilépni a bandából, nyugi - vágok a szavába, Virág pedig elenged, és, magával húzva engem, visszaül barátja mellé - azt nem engedem neki - ülök le a kanapé karfájára.
   - Nem, nem az - rázza meg a fejét - de... összeköltöztök? Vagy... vagy hogy lesz ezentúl?
   - Semmi nem fog változni - felelek - én itt maradok, és Harry is otthon marad.
   - Majd együtt kitalálunk valamit, hogy hogy legyen majd, amikor már tényleg látszik a baba - teszi hozzá Harry is - de azelőtt még el kell mondanunk a szülőknek.
   - Miért nem mondtad nekem? - fordul felém Virág.
   - Úgy gondoltam, Harry-nek kell legelőször megtudnia... mégis csak az ő gyereke. És... így, hogy már ő tudta, könnyebb volt neked elmondanom - mosolygok rá szomorúan, ő pedig megértően végigsimít a hátamon.
Még beszélgetünk erről az egészről négyen, hogy mikor mondjuk el a fiúknak, Paul-nak, és hogy egyáltalán szóljunk-e Perrie-éknek a dologról. Végül arra jutunk, hogy jövő héten először csak Louis-ék tudják meg, és Paul... a lányokat pedig az első ultrahang után avatjuk be.
A srácok tízkor elmennek, és miután Virággal elpakolunk a konyhában, felmegyünk a szobámba. Miután mindketten megfürödtünk, és már pizsamában vagyunk, még beszélgetünk az ágyamon ülve.
   - És mit akarsz csinálni... ezzel az egésszel? - kérdezi óvatosan unokatesóm.
   - Nem tudom, Virág, annyira félek! - fakad ki belőlem a sírás - mindentől. Félek anyutól, félek a srácoktól, Perrie-éktől, pedig annyira jól kijövök velük! És ott vannak a pletykák, amik fénysebességgel fogják bejárni az egész világot, félek a Directioner-ektől, egyszerűen nem tudom, hogy mit tegyek, mindenki el fog ítélni, és...
   - Sophie, ezt most hagyd abba! - szorít magához Virág, de nekem tovább potyognak a könnyeim, ahogy a vállába fúrom a fejem - ne felejtsd el, hogy én itt vagyok veled. És én mindig itt leszek melletted. Együtt fogjuk elmondani anyudnak, hogy mi történt. És amikor a srácoknak mondjuk el, én akkor is ott fogok melletted állni, a lányokról meg nem is beszélve. A pletykákkal meg ne foglalkozz, mert azt is majd én elintézem. Te is nagyon jól tudod, hogy ha valaki téged bánt, engem is támad, és ha engem támad, már félig halott. Én mindig itt leszek melletted, érted? - lök el magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Még mindig zokogva bólintok - én sosem fogok ellened fordulni. Csak ne sírj már, olyan izé téged így látni! Most egyelőre azzal foglalkozz, hogy megnyugszol, lefekszel aludni, és a hét hátralévő részét csak mi, ketten fogjuk  tölteni, ha úgy szeretnéd. De ha nem, akkor jön Niall és/vagy Harry is - miközben nyugtatgat Virág, én bólogatok, és kezdem egyre egyenletesebben venni a levegőt.
   - Hát, tölthetnék egy napot csak ketten - motyogom halkan, Virág pedig bólint.
   - Na, akkor megvan a holnapi program, elmegyünk a... áh, majd holnap kitaláljuk. Na, most feküdj le aludni, ennyi sírástól csodálom, hogy még tudsz egyenesen ülni... én már rég húznám a lóbőrt - szomorúan felnevetek, amit unokatesóm egy mosollyal nyugtáz, majd bemászik az ágyába, én pedig megmosom az arcomat a fürdőben. Ezután befekszem az ágyamba, és egy kis forgolódás után lehunyom a szemem. Szinte rögtön el is alszom.