18.fejezet

Az előző két hét nagyon gyorsan elrepült. Igazából, nem is csináltunk nagyon semmit, Virág Niall-lal töltötte az idejét, én meg kétszer voltam Danielle-ékkel moziban. Egyszer a Starbucks-ban összefutottunk Louis-val és Eleanorral, és Harry is hívott párszor.
Tegnap, lefekvés előtt úgy döntöttem, hogy a három hét az három hét, itt az ideje elmondani Harry-nek. Neki van joga először megtudni, úgyhogy Virágnak, ahányszor csak megkérdezte, hogy mi van velem, a fáradtságra hivatkoztam. Amit, végül is, könnyen megértett, tekintve, hogy éjjel negyed három előtt nagyon nem fekszünk le aludni, de tizenegy után mindkettőnknek vége szakadnak az álmaink.
Tehát, ma délelőtt Niall összeszed minket; engem eldob Harry-hez, majd Virággal elmennek Stratford-ba.
   - S., megvagy? - lép ki a fürdőből Virág, miközben lófarokba köti a haját. Én lilás nejlonharisnyában, világos sortban, piros Converse-ben és melltartóban állok a szekrényem előtt.
   - Az a rohadék póló-kérdés... - motyogom el magam előtt ezredszerre.
   - Figyi, én imádom, amikor így összehúzod a szemedet, mert olyan vagy, mint egy dühös mókus, ami nagyon cuki - lép mellém -, csak én már mennék - nagyon kevesen múlik, hogy ne röhögjem el magam, de végül sikerül pókerarccal ránéznem:
   - Szerinted mit vegyek fel?
   - Például ezt - veszi ki a szekrényemből a bézs, hosszú ujjú, bő szabású csíkos felsőmet, majd hozzám vágja. Elismerően biccentek.
   - Na, jó. Nem tudom, hogy ezt hogy csinálod, de még ezen a nyáron meg kell tanítanod.
   - Egyszerű, nem az én cuccaimról van szó. Magamon viszont szinte soha nem tudok segíteni - amíg a telefonján pötyög valamit, végignézek rajta; eléggé nehezen hiszem el, hogy tanácstalan öltözködés terén, ma is rohadt jól néz ki. És csak húsz percébe tellett. - na, menjünk, Niall most írt sms-t, hogy már a sarkon van - összeszedjük a cókmókjainkat - Virág a pénztárca-mobil-zsepi-hármast, én csak a telefonomat és a kulcsot vágom zsebre -, és pont, amikor bezárom magunk mögött az ajtót, Niall áll meg a járda előtt. Beugrunk a kocsiba, és miután Virágék gyors csókot váltanak az első üléseken, a srác rám mosolyog a visszapillantó tükörben:
   - Akkor, Harry?
   - Akkor Harry - bólintok, ő meg rálép a gázra. Negyed óra-húsz perc múlva meg már ott állunk a kapu előtt - köszönöm, srácok - mosolygok Virágékra. Unokatesóm csak megforgatja a szemét, Niall pedig legyint:
   - Csak természetes - kiszállok a kocsiból, és addig integetek nekik, amíg el nem tűnnek a sarkon, majd becsöngetek Harry-hez. Fel sem veszi a kaputelefont, rögtön a zár zörren. Bemegyek a bejárati ajtóig, amit Harry, mielőtt még kopoghatnék, már ki is nyitja.
   - Jó bátor vagy, hogy meg sem nézed, ki keres itthon - jegyzem meg köszönés helyett.
   - Neked is szia - vigyorodik el - amúgy, láttalak az ablakból. Így is le tudom csekkolni az embereket, plusz nem kell aggódnom amiatt, hogy lányok tömege állna a kapu előtt.
   - Mert... szerinted nem tudják pontosan a lakcímedet.
   - Miért... tudjátok? - kerekedik el a szeme, amíg leülünk a nappaliban.
   - Harry... ne becsülj minket alá. Jobbak vagyunk, mint az FBI - mosolyodom el.
   - Huhh, basszus... - túr bele a hajába, majd felpattan mellőlem a kanapéról - kérsz valamit? Enni? Inni?
   - Egy pohár kóla jól esne. Köszi - kimegy a konyhába, majd visszajön a két pohár itallal. Belekortyolok, hátha segít az idegességem - és a szokásos reggeli rosszullét - miatti hányingeremen. Hát... inkább hagyjuk. Legalább megpróbáltam csillapítani rajta.
   - Amúgy, mizu'? - kérdezi egy kisebb csend után Harry. Megvonom a vállam.
   - Semmi... imádom Perrie-éket - jelentem ki, ő meg felnevet.
   - Nem csodálom, Eleanor-ral tudják csinálni a fesztivált... Dani a legcsöndesebb, talán.
   - Hát, összeillenek a srácaikkal, az biztos - biccentek, majd lerakom a poharat a kávézóasztalra - és te? Hogy vagy?
   - Jól, csak... még mindig zavar, hogy nem tudom, mi van veled. Próbálkoztam a Niall-Virág-vonalon, de tőlük csak azt hallom, hogy fáradt vagy. Szóval, Sophie - ül közelebb hozzám, és megfogja a kezem - mi történt veled? - kérdezi, mélyen a szemembe nézve - én tettem valamit? Vagy... ki bántott? Mondj valamit, mert beleőrülök, hogy nem tudom, mi folyik körülötted - lesütöm a szemem. Még a kocsiban eldöntöttem, hogy nem fogom elsírni magamat, de úgy tűnik, nem tudom megakadályozni; lefolyik egy könnycsepp az arcomon. Veszek egy nagy levegőt, majd a srác aggódó smaragdzöld szemeibe fúrom a tekintetem.
   - Harry - hallom a saját hangomat. Harapni lehet belőle a kétségbeesést - azon az éjszakán... mi nem... nem... - nézek félre az arcáról, és inkább a kávézóasztal lábát vizslatom.
   - Mit nem? - próbál segíteni, mivel ennél tovább már nem tudom folytatni a mondatot, egyszerűen megakad a szó a torkomon. Megint sóhajtok egy nagyot:
   - Mi nem védekeztünk, ugye? - veszem fel vele újra a szemkontaktust. Ő vesz egy nagy levegőt, hogy válaszoljon, de csak elkerekedik a szeme, miközben a tekintetét döbbenten az arcom és a hasam között járatja. Nekem csak folynak a könnyeim, már meg sem próbálom megállítani a zokogásomat. A térdemre könyökölök, úgy temetem az arcomat a tenyerembe. A sírástól már a vállam is rázkódik, és nehezen kapok levegőt. Érzem, hogy Harry elkezd mellettem mocorogni, és nem sokkal később már a lépteit hallom, ahogy távolodnak a nappaliból. Csak még keservesebben kezdek el zokogni, miközben felállok a kanapéról, és megnézem magam a tükörben; a szemeim teljesen bedagadtak, és vörös a könnyektől, sőt, a homlokomon is kidagadt egy ér. Jó ötlet volt, hogy hanyagoltam ma a sminket. Letörlöm a könnyeket az arcomról, és nagyjából egyenletesen kezdem el venni a levegőt. Majd elindulok az előszoba felé. Éppen nyitnám ki az ajtót, amikor hátulról egy kéz nyúlik elém, és megragadja a csuklómat. Harry befordít magával szemben, magához húz, és szorosan megölel. Én csak belefúrom a mellkasába a fejemet, és újra elkezdek sírni. Harry csak simogatja a hajamat az egyik kezével, míg a másikkal a derekamnál szorít magához.
   - Semmi baj - puszilja meg a fejemet - átvészeljük együtt.
   - Ezt nem mondhatod komolyan! - emelem fel a fejemet hitetlenkedve, hogy a szemébe tudjak nézni.
   - De igen - jelenti ki - és meg se próbálj lebeszélni róla - fogja meg a kezével az arcomat, és hüvelykujjával végigsimít az arccsontomon, hogy letörölje a könnyeimet. A fejét a homlokomnak támasztja. Lesütöm a szemem - nem foglak magadra hagyni - suttogja, én pedig újra elkezdek sírni. Harry nyom egy puszit a homlokomra, majd visszavezet a nappaliba. Leülünk a kanapéra, és a srác magához húz. A kezembe nyomja azt a pohár vizet, amiért kiment a konyhába, amíg én pár perccel ezelőtt ugyanott sírtam, ahol most ülünk. Én a mellkasára hajtom a fejem, amíg ő, a vállamat átkarolva, az egyik hajtincsemmel játszik, amíg meg nem nyugszok teljesen - hazavigyelek? - kérdezi, miután megittam a vizet, és felszáradtak a könnyeim. Bólintok - gyere - fogja meg a kezem, és felhúz a kanapéról. A garázsban beülünk a kocsijába, és hazavisz.

   - Egyedül vagy? - kérdezi, amikor megáll a járdánál.
   - Aha... de nem gond, megleszek - kapcsolom ki az övemet, és kiszállok a kocsiból. A srác meg utánam - mit csinálsz? - fordulok vissza az ajtóban, amikor lezárja a kocsiját.
   - Mondtam, hogy nem foglak magadra hagyni - lép mellém.
   - Ez csak egy üres ház - felelem cinikusan, de nem hagyja magát. Kiveszi a zsebemből a lakáskulcsot, és kinyitja az ajtót.
   - Csak utánad - tárja ki a kezét az előszoba felé. Én szemforgatva belépek a házba, leveszem a cipőmet, ő pedig bezárja utánunk az ajtót - figyelj, ne akadj ki, de... akkor... jól számolom, hogy már három... három hete? - kérdezi akadozva. Bólintok - húha... - néz maga elé.
   - Figyelj, ha kell egy kis magány, hogy megemészd, megértem, menj csak - legyintek, de ő megrázza a fejét.
   - Nem. Itt maradok - ül le határozottan a fotelbe. Sóhajtok.
   - Na, jó.
   - Virág tudja, hogy...?
   - Nem, még nem. Hát, ő mondta Niall-nak, hogy "fáradt vagyok", szóval... nem igazán - felelem, ő meg némán bólint - gondoltam, ma este mondom el neki, miután te megtudtad.
   - Most... még csak én tudom?
   - Hát... szerintem neked kell legelőször megtudnod - mondom, ő pedig elmosolyodik, és megcsörren a mobilja.
   - Szia, Lou... aha. Öh... most? - néz rám nagy szemekkel - pe-persze... nem, nem, semmi gond, megyek. Oké. Szia - lerakja - bocsi, de mennem kell - teszi zsebre a telefonját - nem baj?
   - Nem, persze, menj csak - legyintek mosolyogva.
   - Biztos? - bizonytalankodik.
   - Biztos, na, menj. Lehet, hogy Lux-szal van valami - terelem az ajtó felé.
   - Oké. De - fogja meg a kezem az ajtóban - este visszajövök, oké? És együtt mondjuk el Virágnak - bólintok.
   - Jó - kikísérem a kocsihoz - szia - köszönök el, amikor beszáll az autóba, de még lehúzza az ablakot:
   - Akkor este - hajol ki az ablakból, és nyom egy puszit az arcomra.
   - Szia - fellépek a járdára, és figyelem, ahogy elhajt a kocsival.
Nem tudom eldönteni, hogy szerencsés vagyok-e... vagy sem.