14.fejezet

Reggel iszonyatos másnaposan ébredek, megtoldva egy kis hányingerrel, mivel a gyomrom úgy döntött, hogy sokkal viccesebb az, ha mozdulni nem tudok az émelygéstől. A koponyarohasztó fejfájásról már nem is beszélve. Ráadásul az alhasam tájéka valamiért rohadtul fájt. Hogy estem én el tegnap és hol a jó istenben...?
Nagy erőt veszek magamon, és feltámaszkodok az ágyamban. Akkor veszem észre, hogy nem vagyok egyedül. Chris...? De hát... Chris nem lehet, szakítottunk, arra még emlékszem. Követem az ismeretlen kezét a tekintetemmel. Rendesen felülök, és magam mellé nézek: egy izmos kart látok, egy szépen kidolgozott vállat és egy irtó borzas, barna, göndör hajtömeget. Körbenézem valamennyire az emberkét, és akkor meglátok a bal felkarjának belső részén egy csillagot. Bárhonnan felismerném, hogy kié. Egy pillanatra megörülök neki, hogy nem egy idegen fekszik mellettem, aztán... aztán legszívesebben szétkaparnám az arcomat. Basszus, mi a jó eget csináltam én tegnap?!
Némán kimászok az ágyamból, magamra kapom a köntösömet, kirámolok valami hacukát a szekrényemből, és elvonulok a fürdőmbe.
Ahogy magamra engedem a forró vizet, rögtön fel is szisszenek, ugyanis a nyakamnál annyira éget a víz, hogy az valami fogalom. Odakapok, és akkor érzem, hogy egy seb éktelenkedik ott, az fáj ilyen elviselhetetlenül. És akkor bevillannak képek: Harry megérkezik, nekiesek. Felmegyünk az emeletre, a szobám előtt ő esik nekem. Elfektet az ágyon, és vetkőztetjük egymást, majd a nyakamnak támad.
   - Ó, hogy az a...! - szitkozódom. Gyorsan lezuhanyzok, magamra kapom a sötétkék, rövid vászonnadrágom és a brit-zászlós, kicsit A-vonalú pólómat, majd halkan kilépek a fürdőből. De Harry már nincs az ágyban. Ha ez kiment az erkélyre, én eskü, lependerítem onnan! Kilépek az erkélyajtón, de nincs ott. Gondosan becsukom magam után, és meghallok magam mögött egy ismerős hangot:
   - Engem keresel? - megfordulok, és Harry ott áll a fekete farmerjában, póló nélkül a szobám kellős közepén. Észrevétlenül megrázom a fejem, hogy magamhoz térjek.
   - Azt hittem, kint vagy az erkélyen. Már épp ordítottam volna le a fejed, hogy mit keresel ott kint, mert megláthatnak - mutatok magam mögé.
   - Hát, ennyire szégyellnél? - húzza pimasz félmosolyra a száját - mert tegnap éjjel nem úgy tűnt - lép egyet felém, és újabb képek villannak be, ahogy végigsimítok Harry felsőtestén, amíg ő erősen a hajamba túr, úgy csókol meg, mielőtt nekem esne az ágyon. Ahogy rajtam vonaglik, én meg a fájdalomtól és az élvezettől markolom a lepedőt.
   - Nem hinném, hogy egy részeg egyéjszakásra büszke lehetne az ember - köszörülöm meg a torkom.
   - Szóval, emlékszel mi volt - jelenti ki, és felveszi a pólóját.
   - Ja, rémlik valami - bólintok - és szerintem menned kéne, baromira fáj a fejem, és nem lennék valami jó társaság - dörzsölöm meg a szemem.
   - Nem - vágja rá. Én meg csak nagyban pislogok - elmegyünk kávézni. Most. - cinikus tekintettel mérem végig a srácot.
   - Ezt most komolyan mondod...?

Komolyan mondta... Elhozott a közeli Starbucks-ba.
   - Helló, egy kapucsínót kérek fekete kávéval, és egy karamellás macchiato-t - mondja a rendelést Harry. A pultosgyerek felírja a poharakra a neveinket, majd pár perccel később meg is kapjuk a meleg italokat, és elmegyünk sétálni a közelben.
   - Tuti, hogy ez jó másnaposságra? - méregetem a macchiatomat.
   - Aha. Nekem is bevált, nem egyszer - biztosít róla, hát belekortyolok. És tényleg. A gyomrom szinte azonnal abbahagyta a hullámvasutazást - na, jobb már?
   - Sokkal - nézek rá hálásan - köszi.
   - A cukortól - magyarázza - vagyis... a karamellától.
   - Rájöttem, köszi - nevetek fel.
   - De... beavatnál, hogy mire volt az a nagy ivászat? Mit ünnepeltél olyan serényen, ráadásul egyedül? - kérdezi kedvesen.
   - A függetlenségemet - felelem egyszerűen. Harry kérdőn fordul felém - Chris-szel tegnap lett volna az évfordulónk, de megcsalt. Hát, dobtam - vázolom fel nagyjából a szitut.
   - Tudtam, hogy az a gyerek egy rohadék... - motyogja maga elé Harry.
   - Szólhattál volna - jegyzem meg, mire ő vigyorogva rám néz.
   - Legközelebb, ha bepasizol, ígérem, csekkolom.
   - Ó, Styles, milyen nagylelkűek vagyunk ma reggel! - kontrázok.
   - Neked egy ilyen közös élmény után bármire hajlandó vagyok - kacsint rám, nekem meg lefagy az arcomról a mosoly.
   - Akkor itt az első a listán - mutatok rá, amíg a nemrég felkelt, félkómás állapotban lévő anyukákat nézem a közeli játszótéren, ahogy hintáztatják a kisgyerekeiket - soha. Soha többé ne hozd fel a tegnapit.
   - Értettem - emeli felém a papírpoharát, és koccintunk - de ha már így kimerészkedtél velem az utcára - tereli másra a témát - nem megyünk el villásregizni? Van egy tök jó hely, innen nem messze.
   - Hát... jó, végül is, lehet róla szó.
Elmegyünk a reggelizőbe, beülünk az egyik boxba, és én lepődöm meg a legjobban, de... jó vele. Nagyon kellemes. Oké, egy-két rajongó odajön hozzánk néha, hogy mi most együtt vagyunk-e vagy sem, és, persze, rögtön rávágjuk, hogy nem, csak barátok vagyunk.
   - Kár... pedig olyan jól összeillenétek - hangzik a gyakori válasz.
A reggeli után - ami kora délutánig tartott - még sétálunk egy kicsit a London Eye körül, és egy utcai rózsaárus odalép hozzánk:
   - Khedvesz ifjú, gyönyörhű barháthnőjénekh nem venne egy sszál rhózáth? - kérdi, elég erősen törve az angolt - moszth, cakh magukhnakh mászfhél fhonthérhth adom - Harry szó nélkül előveszi a pénztárcáját, kifizeti a másfél fontot, majd kiválasztja a vörösek közül a legszebbet, és felém nyújtja:
   - Fogadd el. Kérlek - mosolyog rám. Pironkodva elveszem tőle a virágot, egy halk "köszi" elmotyogása közben. Ezután átmegyünk a Temzét átszelő hídon, és hazafelé vesszük az irányt.
Az ajtóban Harry-hez fordulok:
   - Köszönöm, jól éreztem magam - mosolyodom el.
   - Én is - bólogat ő is - megismételhetnénk. Mármint... csak a reggelt. Józanon - javítja ki magát, én meg elröhögöm magam.
   - Jó, úgy talán benne vagyok... - nyomok egy puszit az arcára, és már csuknám be az ajtót, amikor megfogja azt, nekitámaszkodva az ajtófélfának:
   - Tudod, hogy nem fogom feladni - suttogja - pláne úgy, hogy tudom a számod - engedi el az ajtót, én meg belülről bezárom.
Nem is akarnám, hogy feladja.