13.fejezet

Még csak fél négy van, de Virággal már háromnegyed kettő óta serényen szépítkezünk; ő megy a stúdióba, én meg Chris-hez.
   - És? Mikorra vár? - kérdezi unokatesóm.
   - Ja, hát... nem tudja, hogy megyek - vonom meg a vállam - meglepem.
   - Óóó - dönti előre a fejét vigyorogva, hogy megfésülködjön - bárcsak láthatnám a fejét, amikor megjelensz nála. Ne vigyünk el Niall-lal?
   - Nem, de azért kösz - mosolyodom el, majd a vállfás szekrényemhez lépek, és kiveszem a kedvenc fekete ingem.
   - Biztos, hogy... azt akarod felvenni? - húzza a száját Virág. Kérdőn fordulok felé:
   - Mi a baj vele? - pislogok nagyokat.
   - Drágám... évfordulótok lesz. Nem akarsz... beljebb sorolni egy sávval? - célozgat - Mégiscsak tizenkilenc lesz.
   - Te most... arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz? - unokatesóm bólint - Jézus, Virág!
   - Mi van, most... mi van? - vigyorodik el - ne mondd, hogy nem gondoltál még rá.
Hát, nem mondom. Mert gondoltam már rá. Már a bowling-os randink óta.
Visszaakasztom az inget a szekrényembe.
   - Jó. Akkor mit vegyek fel? - Virág odalép mellém, és elkezd kutatni a cuccaim közt. Előveszi a világos, zsebeken strasszos sortomat, és a fekete, félvállas, hosszított aljú Ramones-pólómat, majd mindkettőt kecsesen hozzám vágja - jó, ezzel ki tudok egyezni - biccentek, ő meg kiröhög.
   - A fekete csizmával vedd fel. Tudod, a szegecses. Most is az volt rajtad egyik nap.
   - Ja-ja-ja, igen. Tudom - bólogatok, aztán gyorsan átöltözök. Megfésülködöm, a sminknél pedig kicsit punkosabbra veszem a figurát: fekete és sötétlila színekkel füstös szemet varázsolok magamnak, majd a nyakamba akasztom Chris ajándékát. Kiásom az ágy alól - honnan máshonnan? - a fekete csizmát, és kitárt karokkal Virág elé ugrok - na, hogy festek?
   - Olyan jól, hogy örülök, hogy nem jössz velem - mondja kis hatásszünet után. Ekkor meghalljuk, hogy valaki dudál - ez Niall. Na, mentem, sok sikert - nyom egy puszit az arcomra - csavard el a fejét. És ha nem jössz haza este, küldj egy sms-t - mutogat felém, miközben hátrál a szobámból.
   - Jól van, holnap mindent el is mondok, csak menj már! - hajtom ki én is.
   - Ja, és a hűtőben van egy üveg pezsgő, nehogy itthon merd hagyni, nektek vettem tegnap! - kiált még fel a lépcső aljából, majd hallom, ahogy csapódik a bejárati ajtó. Az egész alakos tükrömhöz lépek: valójában magamra sem ismerek ebben a szerkóban... még egyszer előredobom a fejem, és meglazítom a hajamat a fejtetőmnél.
Negyed öt fele zsebre vágom a telómat, a pezsgőt berakom egy boros ajándékzacskóba, és elindulok Chris-hez.
Amikor felszállok a buszra, még tök nyugis vagyok. Amikor átszállok, sincsen semmi bajom. De amikor már csak pár megálló és utcasarok választ el Chris-től és tőlem, egyre jobban ver a szívem. A ház kapujában állva meg már szinte nincs is gyomrom, valószínűleg úgy döntött, hogy jobb neki, ha helytakarékos üzemmódba kapcsol, és összemegy.
Átmászok a kerítésen - mert mégis hogy lephetném meg, ha becsöngetek hozzájuk? -, és hátramegyek az udvarra nyíló ajtóhoz. Hál' istennek nyitva van. Belopózok a házba, és gyorsan felmérem a terepet; a konyha mosogatójában két tejeskávés bögre, a nappaliban Mrs Roberts táskája sehol, sőt, a szülők hálószobájában meg is van ágyazva. A bejárati ajtón ez az üzenet: Chris, apáddal elmentünk Northamptonba. Késő este jövünk. Anya - Szuper, szóval Chris itthon van, mivel a kabalakarkötője az asztalon árválkodik. A pezsgőt kiemelem a zacskóból, majd lassú, hallhatatlan léptekkel felmegyek az emeletre, és bekopogok Chris ajtaján. Egy kis motoszkálás után kinyílik az ajtó; Chris feje jelenik meg a résben, csapzottan, zihálva.
   - Sophie - ül ki a döbbenet az arcára - mi-mit keresel itt? - köszörüli meg a torkát.
   - Gondoltam, megleplek - mosolygok kicsit zavaromban, kicsit örömömben - és... - hajolok közel az arcához, amikor félbeszakítanak:
   - Chris, cicus, ki az? - hallok a szobából egy nyávogó, női hangot, barátom meg lesüti a szemét - gyere vissza, egyedül érzem itt magam - átlesek Chris válla felett, és egy seszínű hajú, agyonfestett csajt látok. Az ágyában. Melltartóban.
   - Boldog évfordulót - jelentem ki hűvös, monoton hangon, majd sarkon fordulok, és lesietek a lépcsőn.
   - Ne már... Sophie! - szól utánam Chris, és el is kapja a karomat a nappaliban. Megfordulok:
   - Mi az, hogy "ne már"? - pislogok rá még mindig elegáns ridegséggel - te most komolyan... komolyan azt akarod mondani, hogy bocsássak meg neked?
   - Na és te meg Styles az Alan Carr-ban? - kontrázik. És ekkor elborul az agyam.
   - Ó, értem, szóval szerinted ez így neked most jár?! És bocsássak meg neked?! Chris, az csak egy csók volt! És napokig szenvedtem a bűntudattól amiatt, amíg te ki tudja, hány másik ribit fektettél meg a kapcsolatunk alatt!
   - Sophie, nem érted... - próbál szóhoz jutni, de nem hagyom magam félbeszakítani.
   - Nem. Végeztünk. Soha többet nem akarlak látni - és faképnél hagyom. Gondoltam rá, hogy hozzávágom a pezsgőt, de úgy érzem, arra még szükségem lesz ma este.
Átvágok a kerten, kiugrok a kerítésen, és mit sem törődve a busszal, elkezdek rohanni a St James Tópark felé. Mire beérek a parkba, már kirohantam magamból minden dühömet és felháborodottságomat, és csak a fájdalom maradt.
De vagyok annyira egy büszke idióta, hogy nem engedem magam sírni. Inkább elfojtom az egészet, elnyomom az érzést, hogy átvágtak, ki tudja, hányszor... elsétálok az egyik hídhoz, és a víz felé hajolok. Kinyitom a pezsgőt, és belekortyolok egy nagyot, hogy lehűtsön egy kicsit a nagy rohanás után.
Ahogy sötétedik - és kezdek megnyugodni - átgondolom az utóbbi heteket a kapcsolatunkban. Igazából, észrevehettem volna a jeleket... a telefonhívás a doveri étteremben... simán felvehette volna előttem. Egy korty pezsgő. Az a nagy szünet az Alan Carr után... abból is elég érdekesen vágta ki magát. Két korty pezsgő. Amikor beállított hozzánk, és egyfolytában pötyögött az iPhone-on... basszus, hogy lehettem ennyire szerencsétlen???
És ekkor megadom magam. Kifakad belőlem a sírás, és zokogva tépem ki a nyakamból a bőrláncot. Teljes erőbedobással vágom bele a tóba, és alig hallható csobbanással rögtön el is tűnik az ékszer a víz alatt. A szívem szakad bele lassan a sírásba, a korlátba kapaszkodva összegörnyedek, alig kapok levegőt. Próbálom lecsillapítani magamat a pezsgő iszogatásával, hogy legalább mozogni hadd tudjak, hogy hazasétálhassak.

Otthon nagy nehezen sikerült megtalálnom a kulccsal az ajtó zárát, és konkrétan bedőlök az előszobába. Lehet, nem kellett volna meginni az egész üveg pezsgőt hazafele menet...
Becsukom magam mögött az ajtót, és belülről visszadugom a kulcsot a zárba. Gyorsan megszabadulok a cipőmtől, majd kidobom az üveget a kicsi szelektív szemetesünkbe. Kinyitom a hűtő ajtaját, hogy eszek valamit, ami felszívja valamennyire az alkoholt, és ekkor megakad a szemem egy felbontott vodkás üvegen. Megvonom a vállam, és kiveszem a töményet a frigóból. A kupakot lerakom a konyhapulton, miközben úgy iszom az italt, mint a maraton után a versenyzők a vizet.
Elnyúlok a kétszemélyes kanapénkon, amikor jön egy sms. Kiveszem a farzsebemből a telefonom, és megnyitom az üzenetet:
figyi, őőő... én lehet, hogy ma Niall-nál alszom.:$ bocsiiii és hajrá C-vel:)) xx
Leteszem magam mellé a földre a piát, és válaszolok unokatesómnak:
ok, nem gond. de itthon vagyok, C-vel nem jött össze. majd mesélek holnap, eszedbe ne jusson hazajönni miattam!<33 ~S.
Ezután sóhajtok egy nagyot, és kikapcsolom a mobilomat. Felülök a kanapén, és a könyökömmel támaszkodva a térdemen, továbbdöntöm magamba a vodkát.
Már éppen elfogyott a pia, és indulok az üres üvegemmel a konyha felé, amikor csöngetnek. Odasietek, és ajtót nyitok. Harry áll ott.
   - Szia, tudom, hogy nem számítottál rám, de Virágnak elcsíptem azt a mondatát, hogy egyedül vagy itthon, szóval gondoltam,... - de nem tudja folytatni a mondatot, mert megragadom a tarkójánál, beljebb húzom az előszobában, és megcsókolom. Mondjuk, fogalmam nincs, honnan jött tőlem ez a mozdulat, de perpill nem is érdekel.
Harry először totál ledöbben, hogy mégis mire vetemedtem, de aztán visszacsókol. Bal kezével megragadja a derekamat, és szorosan magához húz, amíg a jobbal bevágja maga mögött az ajtót. Lefejtem róla a farmerdzsekijét, amitől ő örömmel szabadul meg. Két keze a combomra téved, és felemel a földről. Én a dereka köré kulcsolom a lábamat, így fordulunk meg, ő meg nekidönti a hátam az ajtónak. A pólóm vállamon lógó ujja még lejjebb csúszik rólam. Elengedi az ajkaimat, és a nyakamtól kezdve végigcsókolja a vállvonalamat, majd a kulcscsontomat.
   - Hol a szobád? - suttogja két csók között, amíg óvatosan letesz a földre. Megragadom a kezét, és felvezetem az emeletre. A lépcső tetején Harry újra nekem esik, és újabb csókokkal halmoz el.
A szobámba lépve Harry újra felkap a karjaiba, majd az ágyra dönt, és megszabadít a sortomtól, amíg én a pólóját hámozom le róla. A vetkőzéstől összeborzolt haját egy fejrándítással elrendezi, majd rám nehezedik, és megcsókol. A maradék ruhadarabjainktól is megszabadulunk, aztán Harry nyom egy puszit a kulcscsontomra, aztán a nyakamnak támad és elkezdi szívni azt, amíg szétnyitja lábamat. Aztán...
Filmszakadás.