10.fejezet

Ma, amióta fent vagyok, csak egy gondolat ismétlődik egymás után a fejemben: beszélnem kell Louis-val, hogy mi volt az étteremben. Csakhogy egy probléma van: Virág és Niall - még nem hivatalosan, csak a srácok, Danielle-ék és én tudom - összejöttek, ami azt jelenti, hogy dél óta folyamatosan beszélnek Skype-on. Mondjuk, nagyon édesek, tényleg, imádom őket, és valami hihetetlenül durva, hogy mennyire összeillenek meg minden, csak... csak-csak-csak... ááá! Kell a gépem!!!!

De nincs szívem őket szétszakítani, akár egy másodpercre. Így történt az, hogy rábeszéltem anyut, hogy hadd ebédeljünk most a szobánkban, ő meg hagyta, csak "ne felejtsük el lehozni a tányérokat!". Szóval, Virág és Niall romantikus ebédet tartottak.

A szobámban.

Skype-on.

No comment.

Most az asztalomon ülök, Virágot figyelve, aki elvarázsolt tekintettel bámulja és hallgatja Niallt, hogy mi minden történt a sráccal, és közben idegesen kocogtatom a mobilommal az államat. Aztán bevillan. De hát nekem megvan egy telefonszám! Tárcsázok, majd elmutogatom Virágnak, hogy kimegyek telefonálni az erkélyemre. Pár csörgés után fel is veszik a vonal másik oldalán.

   - Harry telefonja, itt Louis beszél - szól bele.

   - Szuper, mert most pont rád van szükségem - lélegzek fel - vagy most neked sem alkalmas?

   - De, tökre. Csak... várj egy kicsit, Harry-telenítem a közvetlen környezetem - ajtócsapódás, kulcs, kattanás - na, mondd.

   - Mi volt az tegnap, az étteremben? Ugye, nem... nem miattam...? - térek rögtön a tárgyra.

   - Sophie... mondtam, hogy Harrynek jelentett valamit az az Alan Carr-ban. Figyelj, ne higgy a pletykáknak, oké, tényleg... többet csajozik, mint bármelyikünk az öt közül, de nem fekszik össze fűvel-fával.

   - De... basszus, ne már! Mit csináljak, Louis, tökre kétségbe vagyok esve, és egyszerűen fogalmam nincs, hogy... - szorul el a torkom. De miért szorul el a torkom? Miért érzem úgy, mintha megcsalnám Harryt? Én tiszta hülye vagyok.

   - Oké, állj le, nem kell túlreagálni, te nem érzel semmit... vagy legalább is ezt állítod. Nem tudom, nem látok bele a lányok agyába. Nem is akarok.

   - Kösz - nevetek fel cinikusan.

   - Figyelj, megoldjuk. Ígérem. De most mennem kell, Harry már itt őrjöng az ajtó előtt, hogy kéri vissza a telefonját, és valami fontos dologról hadar.

  - Oké. Öhm, Louis!

  - Igen?

  - Kösz. És... törölj a híváslistából.

  - Te okos vagy! - mondja elismerően - na, szia!

  - Helló - és letesszük. Nagyot sóhajtva megtámaszkodom a korláton, és hagyom, hogy a nyári szellő fújdogálja a babahajszálaimat, amik kiszöktek a copfomból. Éppen zsebre akarom tenni a telefonom, mert rájöttem, hogy - mivel rólam van szó - ha a kezemben tartom a telómat az erkélyen, akkor az nagy eséllyel ki fog zuhanni a kezemből az utcára, ahol ripityára törik - de komolyan. Már volt rá pár példa -, amikor megcsörren. Meglátom a nevet, és rögtön kiver a víz.

   - I-igen? - szólok bele akadozva.

   - Szia, Harry vagyok - hallom az ismerős érces hangot a másik oldalon. Nem tudom, miből gondoltam, hogy ha lesütöm a szemem, akkor kevésbé szorul össze a gyomrom. Na, mindegy.

   - Szia, Harry. Mizujs? - adom a lazát.

   - Semmi, minden oké. Veled mi újság? Virágék?

   - Elvannak - felelem - és én is, köszi.

   - Figyi, nem lenne kedved délután találkozni? - jön az újabb kérdés. Megköszörülöm a torkom.

   - Öhm... de, persze. Hol?

   - Aaa... Cardinal Palace. Nando's.

   - Igen, ismerem - bólintok. Mintha látná... jó' van, nekem is rengeteg eszem van ma.

   - Oké, akkor... akkor ott. Fél ötkor.

   - Jó. Szia - köszönünk el, majd letesszük a telefont. Végigsimítok a hajamon, majd a lófarkam tövében lévő hajgumira téved a kezem. Igen, itt kéne most rendesen meghúzni engem, hogy magamhoz térjek, de olyan jóóóó erősen... mit is gondoltam?!

Egy kis késéssel, de háromnegyed öt előtt öt perccel sikerül beérnem a Nando's-ba. Harry, ahogy meglát, int, én meg mosolyogva beülök elé.

   - Késtél - jegyzi meg vigyorogva.

   - Nem is. Csak stílusosan érkeztem - vágok vissza - amúgy is, te jöttél túl korán!

   - Ez igaz. Negyed öt óta itt vagyok - csúszik kicsit lejjebb a székén, ujjait a tarkója mögött összefűzve, még mindig hatalmas vigyorral a képén.

   - Tudnám, minek... - csóválom meg a fejem - rendelünk?

   - Már nem kell - feleli, és abban a pillanatban meg is érkezik a pincérnő, két kólával és a két tányér csirkeszárnyat.

   - Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem? - kérdezem ledöbbenve, amikor elmegy a pincérnő.

   - Nem tudtam. De nekem is ez - mosolyog rám. Zavaromban inkább beleiszok a kólámba - ijesztő? - nevet fel, engem fürkészve.

   - Áhh... - legyintek cinikusan - dehogy... - mindketten felnevetünk - mit csináltál ma? - kérdezem, hogy legalább egy fél fokkal ne legyen annyira kínos számomra a helyzet.

   - Hát... igazából, semmit. Louis átjött hozzám, és segített szelektálni a házban. Aztán egyszer lenyúlta a telefonom, és bezárkózott a vendégszobába. Úgy kellett onnan kikönyörögni...!

   - Hmm... - vonom meg a szemöldököm.

   - Nagyon nem lepődtél meg rajta - figyeli az arcom.

   - Mert Louis-val kapcsolatban én már semmin nem lepődöm meg.

   - Tipikus Directioner-válasz - állapítja meg - szeretem ezeket. És te? Volt valami?

   - Hát, lássuk. Gondoltam, megnézem, hogy áll a virtuálisan folytatott szociális életem, de a gépemet elfoglalta az ellenséges szobatárs és újdonsült barátja - vigyorgok, Virágékra célozva, mire Harry hangosan felröhög.

   - Amúgy, Niall mutatott róla képet, nagyon szépek együtt.

   - Igen, aranyosak, pláne az, amilyen átéléssel hallgatják... mit hallgatják, isszák egymás szavait.

   - Szép dolog a szerelem... - tűnődik el, én meg, kerülve a tekintetét, közömbösen bólintok - ezen kívül valami? Chris?

   - Jól van. Tegnap együtt töltöttük a napot, aztán... hazavitt.

   - Értem - bólint.

Miután, igazából megvacsorázunk, Harry a Nando's-ból kilépve rám néz:

   - Figyelj, nekem még nincs kedvem hazamenni - közli velem.

   - Látod, ebben egyetértünk - mutatok rá.

   - Mozi? - veti fel az ötletet - Zayn és Perrie mondták, hogy jönnek, és szívesen fogadnak társulókat.

   - Öhm... oké - vonom meg a vállam, és elmegyünk a mozihoz. Perrie-ék már a büfénél állnak sorba, amikor odaérünk hozzájuk.

   - ...és két light kólát kérünk még - mondja Zayn.

   - Legyen négy - szólal meg Harry, és mindketten hátrakapják a fejüket - én állom.

   - Helló - intek zavartan mosolyogva, Perrienek meg rögtön felragyog a szeme.

   - Úúú, Sophie Chanasya! - kapja a szája elé a kezét - neked szurkoltam!

   - Jaj... őőő... - nevetek fel pironkodva - köszönöm. Én is nektek, még... még tavaly - számolom vissza, hogy mikor volt a Little Mix az X-Factorban - szia, Zayn - mosolygok a srácra, aki köszönésképpen biccent.

   - Na, mehetünk? - kérdezi Harry, két kólával és egy nagy popcorn-nal a kezében.

   - Persze, de adj már valamit oda nekem is - nyújtom az egyik papírpohár felé a kezem - nehogy már mindent te vigyél.

   - Nem - fordul el Harry.

   - Hát, de... - ellenkezem.

   - Nem fogsz nekem itt cipekedni!

   - Basszus, feleségül nem veszel el? - kérdezem hitetlenkedve a makacsságán. Zayn és Perrie majd' beleszakadnak a röhögésbe amiatt, amit levágunk Harryvel.

   - Na, jó. Menjünk, meg akarom nézni, hogy érdemes lesz-e valamire eljönni a lányokkal - mondja két sóhaj között Perrie, amikor már úgy nagyjából sikerült megnyugodnia. Beülünk a moziba, és pont, amikor némítanám le a mobilomat, jön Virágtól egy sms: átmentem Niall-hoz, sztem este érek haza. de nem tudom:D xxx<3

Az előzetesek után - legalább három filmet beszéltünk meg Perrie-vel, hogy azokat tuti megnézzük - elkezdődik a film, ami rögtön azzal kezdődik, hogy egy vámpírkislány áll a napfelkeltében, és amikor elérik őt a fénycsóvák, sikolt egyet, és összeég. Jajj, de jóóó...! A következő negyed órában nagyon nem történik semmi. Van egy-két ijesztgetős rész, de Harry nyugtatólag mindig megfogja a vállam. Aztán... na, jön a feketeleves. Előre elmondom, hogy a világon két dolgot nem bírok: a vért és az erőszakot. Na, itt ez a kettő párosult, ráadásul vagy öt percen keresztül erről szól a jelenet. A körmömet a székem karfájába belevájva, lehajtom a fejem, és egész testemben remegve kibuggyannak a könnyeim.

   - Te, Sophie, jól vagy? - hajol hozzám Harry, és a kezét a hátamra teszi. Nem tudok megszólalni, csak megrázom a fejem. A következő pillanatban Harry megfogja a csuklóm, és felhúz a székről. A derekamat átkarolva kivezet a teremből a mozi előterébe, és odavezet egy padhoz. Én addigra már annyira kiakadtam, hogy kapkodom a levegőt, olyan, mintha a tüdőmön egy több mázsás súly lenne, ami alatt képtelen vagyok lélegezni. A gyomrom felfordul, a szívem dübörög, az ujjaim kihűlnek, a lábam ültömben remeg, arcomról továbbra is folynak a könnyek - jó-jó, nyugi, már kijöttünk... próbálj levegőt venni - húz magához Harry nyugtatás céljából, igen csekély sikerrel. Csak azt éri el, hogy összekönnyezzem a pólóját, ahogy a vállára hajtott fejjel zokogok - elnézést, kaphatnánk egy pohár vizet? - szól oda valakinek, és szapora cipőkopogást hallok a padlón - Sophie, nyugodj meg. Vége van. Vége van - guggol le elém Harry, a térdemen pihentetve a kezét. Megérkezik a víz, amit Harry elvesz, és elém tartja - igyál egy kicsit - belekortyolok az italba, ami helyrebillenti a légzésemet, bár a remegéstől még mindig nem tudtam megszabadulni. Az utolsó cseppig kiiszom a hideg vizet, ami annyit segít rajtam, hogy már nem érzem annyira forrónak a fejemet. A lábam is kezd megnyugodni.

   - Sophieee!!! - robban ki a moziterem ajtaja, és Perrie odarongyol hozzánk. Nyomában Zayn lépked fokozottan, mindkettejük arcán halálos rémület - kincsem, jól vagy? - vágja le magát mellém a lány, és rögtön átkarolja a vállamat.

   - Aha, fogjuk rá... - felelek rekedtes hangon.

   - Basszus, nem tudtam, hova mentetek, azt hittem, hogy izééé... beszélgetni, aztán láttam, hogy alig tudsz menni, csak úgy kellett kiverekednünk magunkat a helyünkről, és.. és.. és...

   - Perrie, nyugi. Megint elkezdesz csuklani - vág a szavába kedvesen Zayn, mire barátnője lesütött szemmel, mosolyogva félbehagyja a mondatát - bocs, szólnunk kellett volna, hogy milyen ez a film - néz rám sajnálkozva a srác.

   - Semmi gond, ez velem... sokszor előfordul, sajnos - legyintek, és kiegyenesedem - két éve bioszon elájultam egy szövegtől, szóval... - vonom meg a vállam.

   - Hazaviszlek - segít fel Harry a padról, és átkarolja a derekamat, úgy támogatva.

   - Jó. Majd beszélünk még - lép elém Perrie, és nyom egy puszit az arcomra.

   - Még egyszer bocs - simítja meg a vállam Zayn.

   - Jaj, hagyjál már ezzel a hülyeséggel... - forgatom meg a szemem, mire mindnyájan felnevetnek.

Harry hazavisz, és be is kísér a házba.

   - Egyedül vagy? - néz körbe.

   - Aha. De menj csak nyugodtan, most már rendben leszek.

   - Ugye, nem gondolod komolyan, hogy egyedül hagylak ilyen állapotban? - néz rám hatalmas szemekkel - kizárt. Legalább Virágot megvárom.

   - Niall-nál van - felelem - nem tudom, mikor jön. Lehet, hogy csak éjjel.

   - Akkor lehet, hogy én éjjelig itt leszek - ül le ellentmondást nem tűrően a kétszemélyes kanapéra. Én sóhajtok egyet, és a konyha felé veszem az irányt.

   - Kérsz valamit? Inni? Enni? - kiáltom vissza hozzá.

   - Igen, azt kérem, hogy ülj le a fenekedre - vágja rá. Visszamegyek a nappaliba, és leülök a fotelbe.

   - Most jó? - kérdem flegmán.

   - Nem - áll fel, kihúz a fotelból és beültet maga mellé - na, most jó - paskolja meg a combom.

Az egész estét együtt töltjük, megnézünk egy filmet, klipeket elemezünk a zenecsatornán - a What Makes You Beautifult sikerült a legjobban szétszednünk -, és egyik beszélgetés közben átdobom a lábam az ölén, mert így könnyebben neki tudok támaszkodni a kanapé karfájának.

Nem tudom, mikor, de valamikor bealudtunk. Arra ébredünk fel, hogy csörög a zárban a kulcs.

   - Virág hazaért - kapom fel a fejem a hangra, és rögtön felállok a kanapéról.

   - Igen...? Mennyi az idő? - dörzsöli meg a szemét álmosan Harry.

   - Háromnegyed kettő - nézek az órámra.

   - Szia, Sophieee - köszön lágy hangon Virág - és Harry? - lép be a nappaliba, a srác meg int neki.

   - Na, akkor én megyek - pattan fel a kanapéról Harry, majd ad nekem is, és Virágnak is két-két puszit, és elmegy. Én visszahuppanok a kanapéra, és kezemmel megtámasztom az államat a térdemen.

   - Csak nem...? - kérdezi felvont szemöldökkel Virág.

   - Mi...? Nem! - felelek indulatosan - nem, dehogy! - és elmesélem neki a moziban történteket, hogy Harry hogy reagált, hogy nem akart elmenni, hogy Perrie mennyire kivolt, Zayn meg magát hibáztatja. Mindent.

   - De jó volt? - kérdezi a végén Virág, miután ki-"úristen"-ezte magát a történteken.

   - Igen, tök jó volt. Perrie tök cuki, és...

   - Nem - vág a szavamba - Harry-vel... jó volt?

   - Igen - bólintok nyugodtan, miközben a szívem hevesen dobban egy nagyot.